Elbeszélések

Fülöp László: Eldobált fegyverek...

Avagy: a gránát tolvajok története

Kérai Jóska igazán különleges barát volt. Valahogy mindig talált olyan témát ami engem érdekelt. S milyen érdekesen mondta el a meséit... Hangja korunkhoz képest mély volt, a történetei mondatról-mondatra érdekesebbek lettek. 1945-tavaszán telve voltunk izgalommal, mert minden áron szerezni akartunk a visszavonuló hadi seregek eldobált fegyvereibol. Kérai újra telve volt történetekkel, hogy hol és hogyan lehetett fegyvereket találni. Nehezen tudtam elszakitani magam tole, még akkor is, amikor sejtettem, hogy Jóska már a mesék ingó talaján jár, s éreztem, hogy kései hazaérkezésem szüleim és köztem a számomra majd vesztes konfliktusok egyikét okozzák.

A háború vége volt. Hadseregek hullottak szét, vagy estek fogságba, a szerencsések hazamentek. A szovjet hadsereg nem mutatott különösebb hajlandóságot a hazamenetelre. Ebben a háborúban sok-sokezer katona esett fogságba. Akik titokban menekültek a fogolysors elol, amiben a szerencsésebb is testi büntetéssel és túlkapásokkal járt, azok eldobálták fegyvereiket, s igyekeztek haza, nyugatfelé a hegyeken át.

Ebben a Kárpátok hegyei közé ültetett városkában mindenki nyiltan beszélt az eldobált fegyverekrol. Mi, negyedikes elemisták is hallottunk gyerekekrol, akik megsérültek amikor talált fegyverekkel, vagy loszerekkel játszottak. A történetek szerint gyerekek gránátokat találtak, azokat a meggyújtott tüzekbe dobálták, s elég közel maradtak a tüzhöz, hogy megsérüljenek amikor a gránátok felrobbantak. Mások, a talált loszerek köré nagy tüzet raktak s amikor az össze-vissza hányt loszer minden irányba lotte golyóit, persze megsebesitette a gondatlan tüzeloket. Mi csak ráztuk a fejünket, amikor ilyen történeteket hallottunk: velünk ilyen nem történhet, mert mi nem vagyunk ilyen gondatlanok.

De, mi nem is találtunk fegyvereket. Még csak a közelükbe sem jutottunk. Csak álmodoztunk a nagy alkalmakról, amelyek - úgy látszott,- csak másokkal történtek, pl. eldobott fegyvert találni a Szalaván hegy oldalán az egyik hegyi ösvény mellett. Mondjuk egy pisztolyt, vagy puskát, vagy egy fényes, csillogó géppisztolyt...

Sikertelenségünk ellenére, Jóska történetekkel traktált nap-nap után. Ezekben mindig látott eldobált fegyvereket, vagy majdnem fel is tudott szedni egyet-kettot, de valami mindig közbejött. Történetei izgalmasak voltak, bár én sokszor csalódást éreztem, mert biztos voltam abban, hogy én nem hagytam volna ott a csillogó, fényes fegyvereket azokban a helyzetekben amikrol Jóska mesélt. Egy ido után kezdtem nem hinni, s elveszteni érdeklodésem az fegyverekrol szóló történetekben. Meglehet, hogy csak mesél nekem? Bár, amikor újrakezdte mondani meséit én elhittem mindent.

Az egyik nap is, mesélte, hogy apjával jött hazafelé a Szalavánon is túlról, a hegyeken keresztül, amikor egy hirtelen zivatar lepte meg oket az erdei úton. Fedezéket keresve rábukkantak egy barlang bejáratára. Ahogy behúzódtak a barlangba, s jobban körülnéztek, hát látták, hogy a barlang csak terjedt befelé a hegy gyomrába. De nemcsak terjedt, hanem, amint óvatosan mentek elore, egy folyosóra jutottak, amely meglepöen nagy termekbe vezetett. A termekben egész fegyverraktárt találtak.

Világos, hogy a visszavonuló német hadak rejtették oda. A fegyverek teljes rendben, fényesre lezsirozva voltak elraktározva. S a fegyver-tipusok egész arzenálja. A nagy gépágyúktól a kézi pisztolyokig, sot a preciz német géppisztolyig mindent meg lehetett ott találni. Ezek mérete még hozzánk is passzolna. Világos, hogy el kellett hagyják a fegyvereket, s most ott vannak, a hegy gyomrába rejtve, akárki vihetné. Mi is kiválaszthatnánk amelyiket akarnánk.

- S tudod merre van ez a barlang? - kérdeztem, mig a torkom száraz lett az izgalomtól.

- Azt hiszem, meg tudnám találni - felelte Jóska.

- Akkor menjünk. Mire várunk?

- Most nem lehet. Az legalább három óra járás ide, s már a délután közepe van. Sötétedés elott oda sem érnénk, vissza meg már csak nagyon késon, s akkor megkapnánk otthon a magunkét.

- Engem az nem zavar. Ennyit elviselek, - mondtam. - Ilyen alkalmunk újra nem lesz.

- Az lehet. De én nem akarok kikapni ezért. Menjünk egy másik nap.

- Rendben. Menjünk holnap reggel. Holnap iskola helyett, - javasoltam. - Mire az iskolának vége, mi már jönnénk hazafelé és senki sem sejtené, hogy hol jártunk. Csak a magunkkal hozott fegyvereket kell jól elrejteni.

Már el is gondoltam, hogy hol lonénk célba: az Iza folyó Szalaván-felüli oldalán. Arra csak földek vannak. Jóska nem lelkesedett ezért a változatért sem. Aztán, kifogást kifogásra halmozott - egész nap. Eleinte nem értettem. Hát nem tudja kifundálni, hogy mi lesz, ha valaki más találja meg a fegyverraktárt? Elvisznek mindent, esetleg ott hagynak valami nehéz, nagy darab gépágyút - s mi mit kezdenénk azzal? Aztán megértettem. Lehet, hogy Jóska járt az apjával a hegyeken túl, de a többi csak mese volt. Valami, amit o összeálmodott. A nagy izgalmam lelohadt. Megmondtam neki, hogy mostantól kezdve nem hiszek neki, bármit is mond.

- Ne is próbálj nekem többé történeteket mesélni, - mondtam neki megkeseredve.

Ez a kemény reagálásom Jóskának szemmel láthatóan rosszul esett, de nem is próbált ellentmondani, ezzel is megerositve gyanakodásomat.  Azonban, nehány nappal késobb, megtalált az utcán, s odajött.

- Most igazán tudok egy helyrol, ahol fegyvereket találhatunk, - mondta elovigyázattal.

- Nem hiszek neked többé - juttattam eszébe morózusan a nehány nappal elötti szóváltást.

- Most igazán tudok róla, - ismételte félénken.

- Hol? De ne lódits nekem, mert lecsavarom a fejed.

- A régi rendorlaktanyában - s Jóska arca felderült. - Az most teljesen elhagyatott.

- Mikor lehet odamenni? - S már vártam a kifogásokat.

- Akár most is - ha akarod.

Válasza eloszlatta a bennem élo kételyeket. A multkorról visszamaradt rossz érzéseim egy percen belül eloszlottak, s barátok újra, együtt mentünk a régi rendorlaktanyához, amely, olyan másfél kilométerre lehetett.

A rendörlaktanya egy saroképület volt a foutca és egy mellékutca keresztezodésénél. Azelott sokszor elmentünk mellette. De most egy géppisztolyos orosz or vigyázta az épületet. Fel-és-alá sétált az utcai oldalon, a homlokzat teljes hosszában. Mi megálltunk és figyeltünk. Nehány fordulója után már láttuk, hogy szabályszerüen járja útját az épület két oldalán. Legközelebb, amikor eltünt a sarok mögött, csaknem egyszerre mondtuk: - Most!

A rendorállomás fakapuja olyan két és fél méter magas lehetett, de ez bennünket egy pillanatig sem zavart. Annyi gyakorlatunk volt gyümölcsfák megmászásában, akár a kertünkben, akár a nagy fákra a Malomkert parkjában... meg voltam gyozodve, hogy tudtam úgy mászni, mint Tarzan fia a filmben. Nekifutottunk a kapunak, s már félig fent voltunk, mielott kezeinkkel kapaszkodni kellett. A kapu tetején körülnéztünk, majd egy pillanat habozás után, leugrottunk a másik oldalon.

Az épület, valóban -, ahogy Jóska mondta - elhagyatott volt, még a melléképületek is. Az udvaron irodai papirokat guritott a szello és kézigránátok hevertek összetört bútorok között. Bementünk a foépületbe. Ugyanaz a kép fogadott bennünket: elmozditott, felboritott bútorok és szemétkosarak, és papir, papir mindenütt.

- Hol vannak a fegyverek?

Minden szobába bekukkantottunk: kézigránátokat ugyan láttunk a padlón elszórva, de se pisztolyt, se géppisztolyt nem láttunk sehol. Végül is beláttuk: nincs mit tenni, meg kellett elégednünk néhány kézigránáttal. Kiválasztottuk a jobban kinézo kézigránátokat. Legtöbbjükbol bor leffentyü lógott ki, s mi már tudtuk, hogy azok a bizositók, azokat kell majd meghúzni, amikor a gránátot fel akarjuk robbantani.

Beledugtunk annyit az ingderékba, amennyit el tudtunk vinni, aztán a másik kapuhoz mentünk, ami a mellékutcára nyitódott. A kerités fadeszkáinak nyilásai között figyeltük az ort, majd amikor úgy becsültük, hogy a foutcán járt, átmásztunk a kapun. Amint leugrottunk a túloldalon, orült rohanásba kezdtünk -, el az ortol. Az elso utcakeresztezodésnél elváltunk, s mindketten hazafelé igyekeztünk.

Ideális, kellemesen meleg, késo tavaszi nap volt. Amint besétáltam az udvarunkba, - és olyan gondatlan nemtörodömséggel, amilyet csak tud produkálni egy telt ingderékkal járó fiú, - megláttam apámat alsónadrágban szunyókálni a veranda végén levo karosszékben. A román adminisztráció nemrég bocsátotta el a magyar bírákat, s igy volt neki elég szabadideje, hogy élvezze a ragyogó napfényt. Amikor meglátta a derékban természetellenesre növekedett arányaimat, amely itt-ott dudorokat is mutatott, érthetoen érdeklodni kezdett:

- No, mid van? - kérdezte barátságosan.

Ekkor jóvátehetetlen hibát követtem el:

- Ó, semmi, semmi, - mondtam, és megpróbáltam elsietni. Világos volt, hogy a derekam tája ki volt tömve valamivel. Apámban feléledt a bíró, megérzett valamit, s teljesen felébredt.

- Na, gyere ide! Hangja most már parancsolónak hangzott. Csak lassan engedelmeskedtem, mert az agyam azon járt, hogyan tudnék innen elszabadulni. Apám felállt és megismételte a hívást, de hangjában még több volt a kiváncsiság mint a parancs.

- Na, gyere, hadd lássam! A helyzet kezdett reménytelenné válni. A második udvari kerítés kapuja be volt csukva. Még, ha el is tudnék futni, este csak haza kell jönni s akkor jönne a számadás. Lassan elkezdtem menni feléje. Fel a nehány lépcsofokon, s elkerülhetetlenül megérkeztem a veranda szintjére, ahol apám alakja tornyosult fölém.

- No, mutasd mid van - mondta bátorítóan, amint közelébe értem, s intett, az ingderék tartalma felé. Amikor meglátta a kézigránátokat, hallhatóan nagyot lélekzett, s utána nagyon csendes lett.

- No, tegyük csak ki oket a padlóra... nagyon óvatosan - mondta meglepoen szelid hangon. - Azaz, várj, majd én kiveszem a gránátokat, te csak ne mozdulj. Kigombolta az ingem, kivéve egy-két gombot, hogy ingem tartsa a gránátokat, óvatosan benyúlt, s egyenként kirakta az ökölnyi nagyságú robbanószereket a folyosó padlójára. Mind a kilencet.

- Van még több? Valahol is? - kérdezte halkan.

- Nem, csak ennyi van - válaszoltam, nem tudván hová tenni apánk szokatlanul szelid, lágy hanghordozását.

- Büdös kölyök! - orditotta most már apám, s hallottam amint a közeli ablakok recsegtek a hangtól.

- Mi az Isten csodáját csinálsz te? Tudod, hogy ujjnyi darabokra szálltál volna szét, ha csak az egyik is felrobban? Egyszerüen eltüntél volna! Mi meg sem tudtuk volna mi történt veled! S hol kerestünk volna? Realizálod te, hogy az elmult percekben is mindketten elszállhattunk volna?

Apám levegoért kapkodott. Ekkor odalépett hozzám. Behunytam a szemem, azt hittem "most kapom meg a magamét". De ez egyszer szerencsém volt. Apám magához szoritott. Olyan szenvedélyesen ölelt meg, mint azelott még sosem. - Ne csinálj többet ilyet.- mondta rekedten, s újra magához ölelt. Aztán elengedett, s visszaomlott a karosszékbe. Úgy emlékszem mormogott valamit gyerekekrol, akik idonek elotte elpusztitják szüleiket.

A gránátok, mind sorbarakva, ott maradtak a terrasz padlóján. Senki nem mehetett a verandának arra a részére amig késobb délután a román rendorök el nem vitték a hadizsákmányt. Anyám, aki kijött a kiabálásra -, s amikor a gránátokra esett tekintete, egy pillanat alatt felmérte a helyzetet. Szivéhez kapott és, szintén magához ölelt. Utána csak - szempilláit lehunyva - fejét rázta azon a délután minden alkalommal, amikor meglátott. Nagyon csendes voltam, mert éreztem, hogy csak egy hajszálon úsztam meg egy igen veszélyes helyzetet. S egyáltalán nem a fegyveres orosz orre, vagy a kézigránátokra gondoltam.

Jóska késobb mondta, hogy a román rendorség megjelent az o házuknál is, s elkobozták a szerzemény reá eso részét. Meglehetos szeliden viselkedtünk nehány napig. Jóska és én már rég egymástól messze, a világ más tájaira kerültünk és már rég nem együtt fundáljuk ki kalandjainkat, amik miatt nem egyszer kerültem bajba. Szeretném emlékeztetni rá, de azt sem tudom életben van-e még.

(2004 Dec) Strewn weapons.LGF

comments powered by Disqus