Elbeszélések

Fülöp G. László: Laci ló

Egy hüséges ló története - embereket próbáló időkben…

’44 nyarán a háború – amely egy évvel azelött még valahol a nagy Oroszország közepén dúlt – egyre közeledett. A városba érkező, visszavonuló katonák fáradtaknak, megviselteknek néztek ki. Az ismerősök, akik hozzánk látogattak, már nem ellenkeztek apánkkal, amikor azt mondta, hogy a háború elveszett. Már a csodafegyver meséjében sem hittek az emberek. Csak a németekben vadul hivők, azokkal meg nem volt érdemes vitatkozni, mert megvádolhatták a negativul nyilatkozót, hogy nem hazafias, sőt ilyen nagy szükségben demoralizálja az embereket. De a levegőben már ott lógott a vesztés bizonysága.

Laci lovat a nyárvégen vette apánk. Fél-muraközi fél-nóniusz, korban már 10 év fölött járó, erőteljes pej volt. Az adás-vétel előtt nemrég még igavonásra használták, farönköket húzott. Ezek a lovak kettesben dolgoztak, rendszerint meredek hegyoldalakon húzták lefele, vagy éppen tartották vissza a meg-megcsuszó hatalmas fa-rönköket. Édesapa elmesélte, hogy a facsúsztatókat - amik a hegy oldalban sekély v-alakban voltak kiképezve - leginkább akkor használták, miután csapadék esett. Néha összegyütjött vizzel tették sikamlóssá a v-alap oldalait, hogy a rönkök jobban csússzanak a hegyoldalon. A lovakat a hajtójuk vezényelte, amikor lehetett hosszú száron, figyelve a rönk és a lovak minden mozdulatára. Ha megcsuszott a fa, a lovaknak vissza kellett tartani a hatalmas rönköt, mert a súlyos, sebességet nyerő szálfa megölhette az állatokat s a vezénylő hajtót egyaránt. A lovak is megtanulták, hogyan és mikor kell leülniök a farukra, hogy testükkel megtartsák a lejtőn meg-megcsusszanó fatörzset. Talán megértették az állandó veszélyt, amely ebben a munkában leselkedett rájuk.

Nálunk, az új helyen, Laci lónak nem volt veszélyes munkája mint a hegyoldalakon, de nem volt dolgozó párja sem. Az eladó figyelmeztette apánkat, hogy a ló hiányolni fogja a társát, s valószinü jobban dolgozna, ha társa mellette húzná a kocsit. De apánk valami oknál fogva csak a Laci lovat vette meg. Mivel az én keresztnevem is Laci, megkedveltem a szelid tekintetü lovat már attól kezdve, hogy bekötötték az istállóba. Jó természetü lónak nézett ki. A következő napokban ki-kimentem az istállóba, megsimogattam, tüzetesen megkeféltem az oldalait, a hátát inkább csak vakargattam, mert alapos tisztitásához nem voltam elég magas. Néha, bátyám, vagy apám felügyelete alatt, nagy büszkeséggel, és kellő figyelemmel megsétáltattam a készséges lovat a hátsó udvarban.

Laci lónak nem tartott hosszú ideig az aranyszabadsága. Az ősz és a háború, megállithatatlanul közeledtek Máramarossziget felé is. A német és magyar csapatok visszavonulóban, s előttük vonult a lakosság jelentős része. Ezrek és ezrek menekültek nyugat és északnyugat felé a leginkább délről előrenyomuló szovjet csapatok elől. Az emberek féltek a háborútól, a rajtuk keresztül átvonuló fronttól, s menekültek… valahová. Hamarosan bennünket is elkapott a tömegmozgás láza. Apánk vonakodott ugyan, de anyánk félt, s szüleink végül úgy határoztak, hogy elmegyünk legalább egyik rokonunkhoz a Beregszász melletti Nagybaktára. Az kis hely, nincs a főútvonalon, talán kiesik a háború útjából… Ott majd meghúzhatjuk magunkat amig a hadak átvonulnak.

Anyánk, Kata nővérem, hároméves Gyuri öcsém és én, egy ismerős autójában tettük meg a hegyeken át vezető 120 km-es utat. Át a Tisza felett, az aknaszlatinai hidon hagytuk el a várost. Még szerencse, hogy délelött indultunk. Az út, ami a müúton rendesen nem vett volna igénybe több mint két órát, most félnapig is elhuzódott, mert az autó le kellett lassuljon a menekülők áradata miatt. Néha lépésben haladtunk, együtt a tengernyi, gyalogos emberrel, akik betöltötték a széles országutat a kézzel, vagy állattal húzott szekérrel, kordéval, és - menekültek a háború elől. Legtöbbje gyalogolt a nagy bizonytalanság felé.

Apánk és Pali bátyám lovaskocsival indultak el utánunk. Velük tartott bátyám egyik barátja, Kósa Lajos, aki Keszthelyről, a Balaton lágy szinekben vibráló viztükre mellől származott el a Kárpátok sziklás és erdős hegyoldalai közé. Már a menekülés elött is többször volt nálunk. Azt még én is észrevettem, hogy szivesen serte-pertélt Kata nővérem körül, s akkor is szivesen jött, amikor Pali bátyám nem volt otthon. Mivel a rahói fakitermelő vállalat, ahol Lajos dolgozott, bezárta kapuit a háború közeledte miatt, Lajos csatlakozott a mi családunkhoz. Mi a lovaskocsival mentettük az értékesebb bútorokat, családi és személyes értékeket. Erre az eshetöségre vette apánk a Laci lovat. Ők napokkal utánunk érkeztek meg Nagybaktára.

A rokon, Horváth Feri bácsi a baktai állami mintagazdaság igazgatója volt. A Horváth család egy erdőn keresztül vezető út végén meghúzódó, gyönyörü, emeletes, fehér barokk kastélyban lakott. A kastély parkja mögött folyt a Vérke folyó. Feri bácsi és felesége, Ancsi néni szeretettel fogadtak bennünket és a kastély egyik szárnyában lévő lakásban kaptunk szállást. Laci lovat a gazdaság egyik kényelmes és tisztán tartott istállójába kötötték be, s vastag, tiszta szalmaaljjal kibélelt boksz lett a lakóhelye. Én tanyasi iskolába jártam a gazdasági dolgozók gyerekeivel, s néhanapján szőrén lovagoltam az őszbeforduló határ ösvényein az akkor már barátomnak érzett Laci lovat.

Az elkövetkező két-három hónap izgalmas eseményeket hozott. Egy ideig naponta lehetett hallani a távoli ágyúzást. Az ágyútüz dübörgése egyre közeledett; az ablakok is remegtek, még esténként is amikor a család összeült, s radiót hallgatott, vagy apám sakkozni hivott. A főuton, ami egy kilométerre lehetett a gazdaság bejáratától, elmentek a német és magyar csapatok. A visszavonuló katonák néha bejöttek Nagybaktára, hogy éjszakára megpihenjenek, néha pihent lovakat kértek. A következő nap jöttek az oroszok. Az ágyúzás aztán újra távolodott. A felnőttek a lövöldözés hangjai után becsülték meg a front hollétét. Az orosz katonák, akik bejöttek a gazdaság épületei közé, fáradtan és durván viselkedtek. Átnézték a lakásokat, valószinüleg rejtőző katonát kerestek, s közben azt vittek el ami éppen megtetszett nekik. 17 éves Kata nővérem és a Horváth rokon hasonló korú Éva leánya a mi fürdőszobánkban laktak hetekig. A fürdőszoba ajtaja elé húzott magas szekrény s a tetejére rakott üvegek teljesen takarták az ajtót és a látogatók közül senki nem gyanitotta, hogy a szekrény mögött mégegy helység rejtőzik.

Végül is átvonultak a háborús seregek és új hadi igazgatás vette át az irányitást. A mintagazdaság élére egy magas, jóképü orosz őrmester, Iván került. Ő adta a parancsokat, de még egy ideig Horváth Feri bácsi végezte a szakmai irányitást. A szovjet katonák a gazdaságból több embert elvittek Szojvára közmunkára, közöttük Palkó barátját, Lajost is. Az elhajtottak legtöbbje meghalt – vagy a munkahelyen, vagy röviddel miután hazajöttek. A hazajutottak történeteiből megtudta a tanyai közösség, hogy naponta 14-16 órát is kellett dolgozni, mindegy milyen időjárásban. Az emberek eleinte dolgoztak megfeszitett képességgel, mert azt mondták nekik, hogy amint a munkát elvégzik, mehetnek haza. Ugyanakkor, vagy nem kaptak enni, vagy csak a legkevesebb ennivaló jutott mindenkinek. Az éhezésbe és a kemény munkába néhány hét alatt belehaltak az emberek. Hullottak, mint ősszel a legyek.

Egyszer aztán, valamikor december közepe felé, amikor a füvek szárán a reggeli harmatot már dértakaró váltotta reggelenként, apánk arravalónak itélte a helyzetet, hogy visszamenjünk Máramarosszigetre. De mivel nem lehetett tudni mi volt a helyzet Szigeten, így Édesanya, Kata, s velük a hároméves Gyuri öcsém Baktán maradnak. Majd Apánk üzen nekik.

Beszélt egy fuvarossal és megegyeztek, hogy a két kis hegyi lovával húzott társzekérre rakjuk a bútorok nagyrészét és azokat elfuvarozza a szigeti házunkhoz. A teher többi részét, a telt gabonás zsákokat a mi kocsinkra rakva Laci ló húzza. Ezen ülünk mi is – azaz, a férfiak – egy védő sátor alatt.

A reggeli után jókedvü izgalommal mentünk a kocsihoz. Az idö csipös hideg volt, de nem számitott, hiszen az út hazafelé vezetett… Az én gondolataim már - jóval a kocsi elözve -, Sziget felé repkedtek… A Horváth család, Édesanya és Kata növérem búcsúztattak bennünket. A búcsú utolsó pillanataiban, az ölelések után, anyám, aggodalommal arcán, de egy kicsit tréfásan még megsimogatta arcom:

- Aztán, vigyázz erre két felnőttre, hogy épségben érkezzetek haza.

Én az elöttünk álló út izgalmával szivemben bólogattam, s Laci ló belelendült a hámba. Elindultunk haza, Sziget felé – a hegyre-föl-hegyröl-le a 120 kilometeres úton. Vándorlók lettünk mi is – gondoltam – visszavándorlók.

Az első nap estéjére elérkeztünk Nagyszöllősre. A paplakban szálltunk meg éjszakára. Úgy fogadtak, mintha mindig ismerősök lettünk volna: szépen teritett asztalnál olyan jó vacsorával, amilyet a háborús körülmények között csak össze tudtak állitani. Vacsora után a papnéni vizet melegitett, hogy egyre jobban viszkető lábaimnak forró- és hideg-vizes fürdőt adjon. A hevesen viszkető lábak a fagyás tünetei és a fagyott láb problémája a vérkeringési zavar. A Papnéni mellém ült, mesélt és vigasztalt, amikor a nagyon hideg vizet tartó lavórból a forró vizes lavórba kellett váltani a lábaimat. Azt mondta, a hidegből melegbe mártott lábakba visszatér a vérkeringés. Szíszogtam a kúra egész ideje alatt. Ezalatt a felnőttek a háború hireiről és a háborút követő időről beszélgettek.

Másnap reggel, egy korai, <s>de</s> gondos figyelemmel készitett reggeli után indultunk. A pap biztató kézfogással, a papnéni szerető öleléssel búcsúzott tőlünk a csipős hidegben. Ők megálltak az út mellett, a Papnéni kendőbe burkoltan, mindketten aggodalommal az arcukon. Mi integettünk vissza a kedves embereknek, amig az út első fordulója el nem takarta őket.

Aggodalmuk nem volt alaptalan. Az éjszaka fagyosak lettek az utak. A kocsik csak lassan, óvatosan haladhattak a sikos hegyi utakon. Bár szembeforgalom alig volt, mi szabályosan, az út jobboldalán haladtunk lépésben – elől a mi kocsink, valahol mögöttünk a bútorokkal megrakott társzekér. Az egyik hegyoldalba vágott útról széles kilátás nyilt az alattunk a békés messziségben elterülő síkság felé, amerre a dombok már szelidebben emelkedtek. A távolba elterjeszkedő mélységben pirostetős házakból összerakott falvakat és kiterjedt földeket lehetett látni. De közvetlen az út alatt hirtelen ereszkedett a lejtő. Nem lehetett látni a domb oldalát, s fák, de még bokrok sem nőttek ki az út szintje fölé. Apánk mondta is, hogy a síkság három-négyszáz méterre is lehetett alattunk. Az út vándorait a szakadék mélységétől óvni hivatott beton korlát több helyen hiányzott, vagy derékba törve mutatta a betont erősitő acél huzalokat. Még eszembe jutott: vajon megmenekültek azok a lezuhanástól, akik miatt kitört a biztonsági korlát? Amikor elhagytuk az út legmagasabb pontját, az út fordult. Jobbra esett a messzi mélység, balra a hegyoldal. Egyszerre, a társzekeres kiabálását hallottuk: segitséget kért. Apánk leállitotta a kocsit és Palkó bátyám azonnal ugrott, hogy megnézze mihez kellett a segitség. Hamarosan ő is kiáltott:

- Édesapa, tessék jönni egy percre!

Apám megállitotta a kocsit. behúzta a kocsiféket, s elindult a segitségkérők felé. Én a kocsin maradtam, mert úgy nézett ki, hogy csak percekről volt szó. S ahogyan várakoztam -, néhány perc telhetett el, - lassan megindult a kocsi, elkezdett csúszni a jeges lejtőn. Az út hajlata miatt a kocsi a meghajló út külső széle felé csúszott. A kocsi fékje nem segitett, mert a jeges úton a befogott kerék is csúszott. A kocsit elforditani nem lehetett, mert a fék tartotta a kereket. A takarót már félrehúztam, hogy le tudjak ugrani a biztos halálba csúszó kocsiról, s ekkor Laci ló – talán megérezve a veszélyt - ami őt is fenyegette – leült a hátsó lábaira. Ahogyan azt az erdei munkában tanulta. Az éles patkószögek csikorogva karcolták a kövezetet boritó jeget, amint a ló visszatartotta a kocsit. Apám és Palkó bátyám, mikor látták mi történik, kétségbeesetten rohantak vissza a kocsihoz, mert egyáltalán nem volt biztos, hogy meddig tudja tartani a ló a terhelt kocsit – s benne engem. Apánk elkapta a kantárt és elforditotta a ló fejét, s - míg Palkó lassan engedte ki a féket -, befelé kormányozta a lovat az út közepe felé. Laci ló engedelmesen lépegetett, megbizott abban, ahogyan a segitő férfiak felmérték a helyzetet. Megmenekültünk a biztos zuhanástól. Innen lassan haladtunk, mert apánk és bátyám lépésről-lépésre vezették a lovat és fékezték a kocsikerék gurulását. Mindenki nagyot fújt a lejtő alján, amikor a kocsi-karaván biztonságba érkezve végre megpihent.

Ettől fogva az út hegy-felöli oldalán haladtunk.

Aznap este a huszti bíró házában aludtunk, vagy húsz más idegen között – a földön. Máig nem tudom, hogyan rendezte el apánk ezeket a szállásokat. Itt én alig aludtam, mert állandóan viszketett mindkét lábfejem.

Hajnalban, még alig pirkadt, amikor már kászálódtak a padlón fekvő emberek. A reggel érkezése megváltás volt számomra. Reggeli mosakodás nem volt. Az emberek köszönetet mondtak a huszti bírónak, majd elmentek a maguk útjára. Etetés után mi is elindultunk, mert még komoly út volt előttünk. A reggeli hidegben magunkra húztuk a takarókat, s még a lovak hátán is takarók őrizték a test melegét. Igy indultunk, de ahogyan a nap magasabbra hágott az ég kárpitján, az idő is enyhébbre fordult, s a takarók sem kellettek – legalább is a dolgozó lovaknak.

A nap elolvasztotta a jeget a müúton, a dombok is alacsonyabbak lettek, így jól haladtunk, s kora délután már a técsői Tisza-kereszteződéshez értünk. De itt olyan valami várt, amire nem számitottunk: a folyó hídja fel volt robbantva, s a megrongált út eltorlaszolva. A visszavonuló német csapatok robbantották fel a hidat, hogy akadályozzák a Vörös Hadsereg előrenyomulását. A hídnál levő emberek morgásából ki lehetett venni, hogy a föltartóztatás nem adott nagy előnyt a visszavonuló német csapatoknak. Az oroszok fából, 5 – 6 óra alatt új ponton-hidat épitettek valamivel lejjebb. Az ideiglenes hidon még a tankok is átgurulhattak, s a csapatok folytathatták útjukat.

Az út hosszan lejtett felfelé, ahogy közeledtünk a felrobbantott hidhoz. A folyón átkelőknek a hid előtt le kellett térni a feltöltött útról, hogy az új pontonhídhoz jussanak. A mi két kocsink félrehúzott és megállt az út szélén. A férfiak leszálltak, s mielött belefogtak volna a veszélyes átkelésbe, megbeszélték az átkelés módját. A lefelé vezető rámpa elég meredek volt, de mire ráfordult volna a mi kocsink a rámpára, apám gondosan leszállitott bennünket a jármüről. Innen ő hajtotta a lovat hosszú gyeplőszárról a kocsi mellett menve. Laci ló a tőle elvárt óvatossággal, lépésről-lépésre, lassan vitte le a kocsit. Itt-ott csaknem leült a földre, hogy lelassitsa a lejtőn minduntalan felgyorsulni akaró kocsit. Le is értek a rámpán minden hiba nélkül. Pali bátyám és én gyalog követtük őket.

Ez már a folyó árterülete volt. Akkor láttam csak milyen nagyok voltak a kövek a rámpa aljától egészen a vizpartig. Egyik-másik nagyobb volt, mint a kocsi hátsó kereke. Az embernyi kövek között nagyok voltak a hézagok is. Akik az utat épitették, raktak ugyan kisebb köveket a nagyok közé, de az út mégis hihetetlenül gidres-gödrös volt. A kocsi kerekei minduntalan elakadtak egy-egy kövek közötti mélyedésben. Itt bizony nemcsak húzni, hanem tolni is kellett a legtöbb kocsit a rámpa aljától a ponton hídig. De a Laci lónak alig kellett segitség. Belefeküdt a hámba, az izmai inkötegekké váltak a feszülő bőr alatt, s húzta a kocsit fel a pontoon-hídra, majd le a híd másik oldalán domborodó, hatalmas kövek közé. Itt apánk leállitotta, hogy a ló kifújja magát. Hálásan megveregette a ló nyakát, s Laci ló válaszként visszadörzsölte fejét apánkhoz, mintha azt mondta volna:.

- No, mit szólsz hozzá? Azt mondod jól csináltam?

De ekkor következett az átkelés talán legnehezebb része: felhúzni a kocsit és rakományát a Tisza túlsó oldalán, a régi úthoz vezető, meredek lejtőn. Azonban Laci ló itt is kitünt munkakészségével. Emberek, akik jöttek volna kocsit tolni, csodálkozva nézték, hogy a ló kis jó szóra is – csak a biztatásra – önként és újra belefeküdt a hámba és egy megállással felhúzta a kocsit a rámpán a robbantott híd másik oldalára. Az emberek segitsége sokat jelentett abban, hogy megtámasztották a kocsit a visszagurulástól, s bedobtak egy husáng fát a kerék mögé, amikor a lejtő közepén apánk megállitotta a lassuló lovat néhány percnyi pihenőre.

A bútorokkal telt társzekeret húzó, kicsi hegyi lovak már a nagy kövek között megálltak – mielött elérték volna a ponton-hidat. Bár szívósak voltak, erejüket meghaladta a nagy szekér és a rakomány a hatalmas kövek között. Ekkor arra gondolt apánk, hogy az egyik helyébe befogjuk Laci lovat. Hátha ereje itt is ki tud bennünket segiteni. Laci ló meg, lónyelven, enyhe röhögéssel üdvözölte az új társat. Igy, partnert érezvén maga mellett, úgy húzott, mint még talán soha. Alig akart leállni a másik oldalon, a meredek lejtő előtti pihenőre. Persze, úgy felhúzta a magasra rakott bútoros társzekeret is, mint az elözö kocsit. Az emberek leálltak és bámulták a hatalmasan teljesitő lovat.

Nem sokkal azután, hogy a család visszaérkezett Szigetre, s újra beleilleszkedtünk a napi életbe, apánk eladta Laci lovat. Nekünk, akik a sírás szélén álltunk, megmagyarázta, hogy nem tudjuk eltartani a lovat, talán még szénára sem lenne pénzünk, hogy etetni tudjuk. Örülni fog, ha a ebben a zavaros időben megtartják állásában, s a család enni tud. Akinek eladja, az használja majd a lovat, s legalább enni ad neki. Sajnos, igaza lett, a román adminisztráció elbocsátotta a magyar bírókat, rövidesen azután, hogy átvették Erdély igazgatását.

Még kétszer találkoztam Laci lóval. Mind a kétszer ürülékes tartályt hordó, büzös kocsit húzott. Először csak az utcán láttam, amint a kocsit ügetve húzta. Amikor legközelebb találkoztunk – hónapokkal később -, a kocsi állt az utcán, én odafutottam hozzá az utca közepére. Megöleltem a Laci ló nagy fejét és kedveskedő szavakat beszéltem hozzá, aki olyan jó barát volt háborús idökben. Laci ló meg hozzámdörgölte a fejét, s én a füle mögét meg a fejszerszám alatti részeket vakargattam. De, nem sokáig örülhettünk egymásnak, mert jött a tulajdonos. Rámnézett, s intett, hogy lépjek el a lótól. Felült a bakra, kézbe vette a hajtószárat és elhajtott lovat és kocsit.

De én, biztos voltam benne, hogy Laci ló felismert és tudtam, hogy még amikor ügetésre fogták is gondolt rám.

(2006-07/LGF)

comments powered by Disqus