Dialógus

Márkó László: Palást árnyékában

Az alábbi beszédet Márkó László 2002. augusztusában mondta el a kolozsvári unitárius papnétalálkozón. Gondolatai fényt vetnek kultúránkra, nyelvünkre, nyelvünkben visszatükrözött erkölcsi normáinkra. [szerk]

Karóval jöttél, nem virággal,
feleseltél a másvilággal,
aranyat igértél nagy zsákkal
anyádnak és most itt csücsülsz,
mint fák tövén a bolondgomba
(így van rád, akinek van, gondja),
be vagy zárva a Hét Toronyba
és már sohasem menekülsz.

-József Attila Az igazság, de ugyanígy bármilyen eszme, fogalom (szabadság, szerelem, szabad akarat, hit stb.) - nem lehet odakint - nem létezhet az emberi tudattól függetlenül-, mivel a mondatok nem tudnak így létezni, vagy odakint lenni. A világ odakint van, de a világ leírásai nincsenek ott. Csak a világ leírásai lehetnek igazak vagy hamisak. A világ magában - az ember leíró tevékenységei nélkül - nem lehet az.

A világról, az eseményekről, az Istenről, szerelmeinkről, családunkról is csak történeteink vannak. Mindenkinek sok-sok története. Ugyanarról a dologról többféle, amelyeket ha “normálisak”, “konformisták” vagyunk, akkor a megfelelő helyen a megfelelőképpen mondunk, mesélünk, dadogunk, énekelünk, zenélünk, táncolunk el. Ha nem vagyunk “normálisak” vagyis norma-, szabálykövetők, hanem inkább szabályalkotók, formabontók, vagy más megközelítésben esetleg bolondnak is tekinthetők, mert hiszen a bolond csak az épeszű számára az, akkor elmondjuk azt a történetet is, amelyik nem megfelelő az adott helyen.
Én most lehet, erre próbálok meg kísérletet tenni.

Sokáig gondolkoztam, hogy a mai beszélgetésen szakmai dolgozatot mutassak-e be vagy inkább személyes vallomást.

Írhattam volna társadalomtudományi (néprajz, szociológia, kulturális antropológia, szemiotika stb.) megközelítésű elemzést, értelmezést, sőt feminista vagy posztmodern, dekonstruktívista tálalásban a papnékról, de végül is a nehezebbet választottam: a saját hét évemről fogok beszélni, remélem őszintén, még akkor is, ha sokszor nehéz lesz.

Én hiszek abban, hogy a világ elsősorban attól van, létezik, és úgy létezik, ahogyan az emberi nyelv esetlegességével beszélünk róla. Én most a saját szótáramból merítve mesélem el egy részletét annak, hogyan éltem meg, hogyan élem meg ezt a nehéz hűséget. Tudatában vagyok annak, hogy mások másképp élik meg, másképp foglalják mondatokba ezeket, és valószínű sokak számára szokatlan, sőt sértő lesz az én most elmondandó történetem. Tőlük már most bocsánatot kérek: bántani senkit nem akarok, mégcsak megváltoztatni sem. Mert hiszek az egyén szabadságában, abban, hogy mindenkinek joga van az önmaga által alkotott világban hinni, azt építgetni. Mindaddig, amíg a másikét is tiszteletben tartja. Most kezdődjön a történet, sok-sok kérdéssel, amelyekre keresem a választ, tudva, hogy semmire sincs válasz, csak válaszok vannak, s a válaszok közül mindenki sajátmaga kell kiválassza a számára legmegfelelőbbet. Az adott időben és az adott helyen.

Hogyan lesz valakiből papné?

Erre a kérdésre a válasz nagyon egyszerű: feleségül megy egy paphoz.

(Nézzük meg a magyar nyelvet: tisztán maszkulin nyelv, annak ellenére, hogy mint nyelvtani kategória nincs benne nem. Az ember szó a férfi szinonimája, a nőt csak mint X.Y-nét emlegeti, és a nőnek még most is illik felvennie a férje családnevét, az, aki megtartja a szüleitől kapott nevet, a családnevét, ami az övé volt, az minimálisan különcnek tűnik még mindig falvainkban. Pedig egy lánygyermekhez is pontosan úgy hozzánő a név, a sajátja lesz, a személyiségének része, az Én jele, mint a fiúknál. És házasságát már a legtöbb nő úgy kezdi, hogy odaad magából egy nagyon is értékes részt a férje, az ura számára. Miért? Jó volna tudni.)

Tehát a házassággal kezdődött, illetve még a házasság előtt, hiszen a házasság előtti időben a párok terveznek, próbálják elképzelni a közös jövőjüket. Elmesélik egymásnak, hogyan fognak élni, hány gyermekük lesz, hogyan rendezik be a konyhát, a hálószobát, hogyan fogják megélni a mindennapjaikat.

Én mikor Máriát megismertem, tudtam hogy teológus, és hogy nem református, de nem zavart. A teológiára egyik olaszteleki volt osztálytársam, barátom által kerültem be, mármint ebédelni jártam oda mindennap. Mint minden rendes magyar filológus diákot három dolog érdekelt akkoriban: a könyv, a sör és a lányok. Akkoriban annyit tudtam az unitáriusokról, hogy a vargyasiak és a felsőrákosiak a szomszéd falvakból azok, és hogy nem vallják a Szentháromságot és Jézus istenségét. Ez akkor elég is volt.

Miután megismerkedtünk, összebarátkoztunk, “együtt kezdtünk járni”, illemből elolvastam az unitárius kátét, s egy-két dolgot az unitáriusok történelméről, márcsak azért is, hogy az unitárius teológusok beszédét is megértsem.

A bajok akkor kezdődtek, mikor a jövőnket közösen próbáltuk elképzelni: ő a lelkész, én a magyartanár, s valószínűleg egy székely faluban. Mária a már meglévő papné modell által előírt magatartásformákat, szokásokat próbálta nekem elmagyarázni, és én sehogy sem értettem, hogy mit akar ezekkel, miért mondja el nekem.

Most már tudom miért nem értettem: egyszerűen, mert nem érthettem, hiszen két különböző nyelven beszéltünk. Én, a férfi a székely férfibeszédet, -szótárat használtam, ő, a lelkész a magyar protestáns lelkész (hímnemű) beszédét, szótárát. Ez olyan volt, mintha egy férfi-nő kapcsolatban, megőrizve a hagyományt, szokásokat, mindkettő a férfi szerepét akarná eljátszani. Vagy más példával: úgy eljátszani a Rómeó és Júliát, hogy Júlia is Rómeó akar lenni.

Egyértelműen rengeteg veszekedés, értetlenkedés lett a következménye ennek a süketek párbeszédének. Végül is konszenzus nélkül, de belevágtunk.

Volt azonban egy nagyon is erős alap, ami hitem szerint a legfontosabb: ő engem, Márkó Lacit (jelzők, státusz, egyetem, vagyon nélkül) és én őt, Pap Máriát (jelzők, státusz, egyetem, vagyon nélkül) akart, akartam. Semmi többet. Egyikünknek sem volt célja a másik személyén túlmutató, nem a személyéből eredő státusz, karrier elérése. Ezért mertük vállalni a kockázatokat, ami egy ilyen kapcsolattal jár.

Azonban a polgári házasság előtt pár nappal robbant a bomba: ahhoz, hogy össze tudjunk házasodni, unitárius kell legyek. Előre nevettem, azt hittem viccelnek, hiszen számomra a 20. században elképzelhetetlennek tűnt az ilyen. Ismertem az Alkotmányt, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, s ezekben mind az olvasható, hogy az embernek elemi joga a szabad vallásválasztás és -gyakorlás, sőt még a legsötétebb diktatúrák idején is ez megvolt, legalábbis elvi szinten. Tehát előre nevettem rajta, de mikor megmutatták az akkor érvényben lévő Unitárius Egyház Alapszabályzatát, elképedtem, és azóta is úgy vagyok.

Engem személy szerint nem az unitáriusság zavart, hiszen akkor még nem is ismertem, hogy mi az, hanem a kényszer. Hogy tudjak egy olyan közösség tudatos, cselekvő tagja lenni, amelyik rákényszeríti magát, illetve engem, hogy őseim vallását feladva, tagjává váljak. Miért legyek én unitárius, kérdeztem magamtól? Előbb nem kéne megismerjem, és esetleg higgyem is azokat a hitelveket, amelyeket ez a felekezet tanít? Nem kéne előbb lélekben azzá váljak, s utána formailag? Ilyen kérdések sorakoztak bennem, s mégis megmaradtam az őseim vallásánál. Nem azért, mintha azt hinném, hanem egyszerűen dacból. Hiszen én nem azért nősültem meg, hogy unitárius legyek, és nem a lelkésznőt vettem feleségül, hanem Pap Máriát. Ez ilyen egyszerű, gondoltam akkor.

Egy közösségnek valaki úgy lehet tagja, hogy vagy beleszületik, vagy vállalja, vagy belekényszerítik. Ezek közül szerintem az a legemberibb, ha az ember úgy lesz tagja egy közösségnek, hogy vállalja. Persze ez függ attól is, hogy milyen fajta kapcsolatról van szó. És itt érdemes végignézni, hogy a szakirodalom (csak nem marad ki) mit ír a kapcsolatokról, milyen fajta kapcsolatokról beszél:

1.Szülő-gyermek és testvérkapcsolatok = családi kapcsolatok, amelyekhez hozzá szokták venni a nagyszülőkkel és a rokonsággal való kapcsolatokat is (amelyek különböző korokban és kultúrákban eltérő jelentőségűek, pl. a mai, nyugati típusú társadalmakban, az ún. nukleáris család modelljének uralma miatt kisebb súlyúak).

Ezekbe beleszületünk, ezeket nem mi kerestük, alkottuk meg.

2. Párkapcsolatok ill. házassági kapcsolat, amelyet a személyes közelség, a kölcsönös választáson alapuló eredet és a szexuális és érzelmi intimitás jellemez.
Ezeket általában személyes preferenciák során mi magunk teremtjük meg és vállaljuk, akárcsak a következőt:

3. Barátságok, amelyek ugyancsak választásos hátterűek, és amelyek érték-, érdek- ill. érdeklődési közösség alapján jönnek létre, és amelyek jelentős fokú kognitív-érzelmi intimitást valósíthatnak meg.

4. Formális vagy szervezeti kapcsolatok, amelyek nem egyéni választások nyomán, hanem szervezeti előírások és interakciós kényszerek révén jönnek létre és működnek. Ezek a társadalmi intézményekben való részvételből (vallási, oktatási, katonai, stb. intézmények), ill. a társadalmi munkamegosztás rendszerében elfoglalt hely (munkaszervezeti tagság) alapján adódnak.

5. Ismerősi viszonyok - amelyek interakciók, tranzakciók nyomán jöttek létre, és amelyeknek során a résztvevők megismerik egymás főbb társadalmi jellemzőit (nevét, társadalmi státusát, családi állapotát, stb.), és amelyek a kapcsolatban résztvevőket további interakciókra jogosítják fel.

6. Alkalmi társas viszonyformák - a mindennapi élettel járó alkalmi találkozások, amelyekben meghatározott, rövid tranzakciók zajlanak, társadalmilag szabályozott módon, amelyek személyek és feladatkörök azonosítását teszik lehetővé. Mivel ezek a viszonyformák gyakran ismerősi viszonyokba mennek át, nem mindenki különbözteti meg őket.

Most nézzük meg egy papné, vagy papbá helyzetét ebben a tipológiában. Az általános az, hogy a párkapcsolatok ill. házassági kapcsolatok vállalása nem jelenti a formális vagy szervezeti kapcsolatok feltétlen vállalását is. A probléma, a konfliktus a lelkészek és élettársaik esetében ebből adódik.

Az egyház jogot formál a lelkész egész magánéletének ellenőrzésére, szabályozására is.
Az érvényben lévő Alapszabályzat szerint: “Minthogy a lelkész híveinek minden tekintetben vezetője kell hogy legyen, igyekezzék bizalmukat, szeretetüket és tiszteletüket megszerezni. Vegyen részt örömükben és fájdalmukban, legyen a szerencsétlenek vigasztalója, a tanácstalanok tanácsadója, az egész gyülekezetnek barátja, atyja, minden hivatalos és magánügyben járjon el irántuk teljes jóakarattal és szeretettel. Magánélete legyen feddhetetlen, házasélete mintaszerű, háztartásában és öltözködésében állásának tekintélyét tartsa szem előtt.”

Az Egyház nem a lelkészi családot alkalmazza, hanem a lelkészt. A munkaadónak csak a munkavállalóval szemben lehetnek elvárásai, ezeket az elvárásokat egy demokratikus jogállamban senkinek sincs joga kiterjeszteni a családtagokra.
Én személy szerint férfiként egy női modellt kellett volna kövessek és Mária nőként egy férfi modellt. Egyértelmű, hogy ez lehetetlen volt. Ezért kísérleteztünk. Nem tudatosan, hanem a mindennapok szintjén. Példákat mondok.

1. A hagyományos modellben a családfő egyértelműen a férfi, a családot a közösség előtt a férfi képviseli. Tehát ha a férj tanár, a házaspárt egyértelműen tanár házaspárnak titulálják. Most nézzük meg a meghívót: Márkó László lelkészférj. Nem furcsa? A lelkészek jogot formálnak arra, hogy a meglévő szabályt megfordítsák. Képzeljük el más esetben: a feleség könyvelő, a férj vezérigazgató és a férjet könyvelőférjnek neveznék? Milyen lenne?
Ha valaki bejött a parókiára és a gazdát kereste, akkor nem volt egyértelmű, hogy kit keres: engem vagy a feleségem. Ki a gazda? A lekész vagy a férfi?

Most már tudjuk: aki otthon van.

2. Családlátogatás: egyik fontos elvárás, hogy a lelkésszel az élettársa is meglátogassa a családokat. Én nem mentem családlátogatni, hiszen tanítottam, meg nem is tartottam fontosnak az elején. Az emberek előre rákérdeztek, de utána elfogadták: a tanár úr tanít.

3. Megszólítás. Vannak emberek, akik számára a cím, a státusz nagyon fontos. Ebből merítik erejüket, mint Sámson a hajából. Nem tudom elítélni őket. De azt is elvárom, hogy azokat is fogadják el, akik számára ez nem fontos. Számomra lényegtelen a megszólítás, ha az emberi kommunikáció keretein belül történik, és nem sérti a becsületem. Nem ragaszkodtam soha a “tiszteletes asszony” férfias párjához. Mert nem is volt ilyen. Amikor kikerültünk Szentivánlaborfalvára, még végző egyetemista voltam, s számomra sokkoló volt hazamenni Kolozsvárról az egyetemista életből a parókiára, az archaizáló, anakronisztikus nyelvi világba, ahol mesterségesen fenntartott nyelvi kelepcét láttam. Mindenkit magázni kell, és uraznak és tiszteleteseznek. Nagyon zavart. Ezért is kezdtek Lacikának szólítani, akkor még a feleségem is úgy szólított, azóta Lacivá nőttem az ő szemében.

Azt mondták nem szabad letegeződni senkivel, mert mit szólnak azok, akikkel nem tegeződöm le. Én mégis letegeződtem elég sokkal, és nem történt semmi. Sem azokkal, akikkel nem tegeződtem le, sem velem.

Mikor tanár lettem, tanár úrrá változtam, de nagyon sokan még mindig Lacikának szólítanak. Legtöbbször jól esik, hiszen a közvetlenség jele. Ha pedig a szemtelenségé, akkor azonnal jelzem, a megfelelő módon és kész.

Az emberek hét év után már kezdtek engem látni, és nem a tiszteletes asszony férjét. Persze ehhez meg kellet ismerjenek, nem csak a hírem hallják. És dolgozni is kellett egy kicsit.
Most igazgatóként, igazgató úr a hivatalos megszólításom. Nem szeretem, mert ez csak ideiglenes. A tanár úr az igazi. Vagy a Lacika mégis?

Sok lelkész megkérdi: téged hogyan szólítanak, és én nem értem a kérdést, hiszen számomra természetes hogy ez nem probléma, ahogyan az emberek számára sem az.
A falusfeleimben nem a lelkésznő híveit látom, hanem az embert.

4. Az egyik alapkövetelmény, amit a papnékkal szemben támasztanak, hogy minden vasárnap legyen ott a templomban a számára kijelölt helyet elfoglalva.

Igen, ez tudom egy kemény tabu téma. De ezt sem lehet kikerülni, és nem is akarom. Az én történetem erről így szól: én nem járok templomba. Szebben fogalmazva: a gyermekekre vigyázok. Még szebben: a vasárnapi iskolát vezetem. DE: elvileg sem értek egyet azzal a normával, ami ezt előírja. Képzeljük el fordítva: minden magyarórámon, igazgatói gyűlésen, iskolai tevékenységen, elvárnám, hogy a feleségem, az élettársam jelen legyen. De komolyra fordítva a szót: szerintem nem a templom az egyedüli kitüntetett hely, és az ember akkor menjen templomba, ha lelkileg szükségét érzi ennek.

Persze erről lehet vitatkozni, sőt kell is, de azért fontosnak tartom megjegyezni: amikor a reprezentáció teljesen elfedi a személyt, akkor eltűnik a lényeg az egészből.

5. Megjelenés, öltözködés, alkoholfogyasztás:
Erre is van előírás a lelkészek számára: “Magánélete legyen feddhetetlen, házasélete mintaszerű, háztartásában és öltözködésében állásának tekintélyét tartsa szem előtt.”

Hogy ez mit jelent érthetőbben: ki tudná ezt megmondani?

Lehet hosszú haja egy lelkészférjnek? Lehet, mert nekem az volt. Lehet farmeresen járni mindenhová? Lehet, mert rajtam most is az van. Lehet kocsmába járni? Lehet, mert én jártam, és nem vizet inni. Hogy ezeknek vannak negatív következményei is, az egyértelmű. De ha az ember önmagát nem akarja elrejteni a norma kényszere, a státusz paravána mögé, akkor ezeket is vállalnia kell.

A hajam nem azért vágattam le, mert megszóltak érte, mert nem szóltak meg, egyszerűen elhullt. Nem azért nem fogyasztok alkoholt, mert mit szólnak az emberek, hanem mert nem tartom jónak, hogy a leányom részegen lát és fél tőlem. Nem azért vagyok farmeresen legtöbbet, hogy ki akarok azáltal tűnni a rendruhások közül, hanem mert így érzem jól magam.

Akkor mi az, amiben segítem a feleségem munkáját? Mert az egyértelmű, hogy mindezekkel nem.

Nem tudom. Talán azzal, hogy együtt próbálok vele gondolkozni, meghallgatom, ha problémái vannak. Vitázok vele a prédikációk tartalmáról. A háztartásban, gyermeknevelésben nem segítek neki, hanem közös munkának tekintem: mindenki annyit tesz ebben, amennyit az ideje, ereje megenged.

Talán abban is segítem, hogy megtanult tőlem egy másfajta látásmódot: a mindenre rákérdezést, a kritikai szellemet, nem az öncélút, hanem az építőt - hiszem én.

Talán azzal is segítem, hogy a gyermekekkel való foglalkozásban mindig számíthat rám. Talán azzal, hogy könyveket, számítógépeket, tárgyakat szereztem az egyházközségnek, adományokat. Talán azzal, hogy ötleteim vannak, mindig újak, és azokat közösen próbáljuk megvalósítani. Talán az Unitpap listával is. De talán azzal a legjobban, hogy mindent, amit gondolok, nem mondok el. Most sem.

Most sem vagyok unitárius, ez nem büszkeségem, de nem is szégyenem. Mindaddig, míg meggyőződésből nem tudom vállalni a hitelveket, maradok a meggyőződésemnél.

Már hét éve unitárius vagyok, ez nem büszkeségem, de nem is szégyenem. Unitárius vagyok, mert ebben a közösségben élek, általa is, és még akkor is, mikor nem tudom, és nem akarom, őt segítem és ő engem.

Miért a palást árnyékában? Mert jó leülni egy hűvös helyre.

Mert a papi hivatástudat, az egyház egyént háttérbe szorító erejét érzem sokszor.
Mert sokszor nem lehetek úgy férfi, mint mások, nem vagyok gazda a házban, ahol lakik a családom, csak albérlő, mert olyankor is templomba megyek, mikor nincs semmi kedvem, mert sokszor olyanokkal is szóba állok, kikkel másképp soha, mert levágattam a hajam, mert családot látogatok, mert nincs szabad hétvége, mert nincs szabad ünnep, mert nincs pihenőszabadság, mert sokat van az asszony úton, mert sír a gyermek, mert főzni kell, mert nem járok kocsmába, mert nem tudjuk felvenni a fizetést, mert ... és a sort hosszan lehetne folytatni.

Miért a kérdőjel? Mert a sok mert-tel kezdődő mondat csak akkor igaz, ha ÉN is úgy akarom. Nincs recept, nincs szabály, se Isten, se ember, aki nekem mindezeket előírhatja. Az én szabad választásomon múlik mindez.

Minden lelkészházaspárnak, családnak javasolom: ne kövessen modelleket. A papnéknak könnyű: ott van a modell, hallottuk Nyárádgálfalván az Egyház elvárásait. A papnéknak nehéz: ott van a modell, s követése csábító. Közben elvész az egyén, a személy egyedi lehetősége, hogy sajátmaga építse fel életét. A szerep, a maszk, a státusz szorításában. Ezt jelenti számomra a palást árnyékában. Ne feledni soha: elsősorban én Én vagyok, utána férj, apa, utána magyartanár, és utána lelkészférj. A lelkészférjnek könnyű: nincs még modell, amit másoljon, s éppen ezért nincs meg a szorítás se. A lelkészférjnek nehéz, hiszen ott van a papnémodell, amit önkéntelenül felajánlanak neki, s akkor ott a sok groteszk helyzet: hová üljön a templomban, hogyan szólítsák, ki a gazda a házban, ki főzzön húsvéti ebédet stb. A papférjnek nehéz: hiszen minden tette, gesztusa, stb.-je, jó, rossz, mindegy, egy jövendő modell alapjait rakja le.

Miért a vers a szövegem legelején?

Azon túl, hogy a legkedvesebb versem, saját magamat látom benne: a helyzetem az egyházban.

Karóval jöttél, nem virággal,
feleseltél a másvilággal,
aranyat igértél nagy zsákkal
anyádnak és most itt csücsülsz,
mint fák tövén a bolondgomba
(igy van rád, akinek van, gondja),
be vagy zárva a Hét Toronyba
és már sohasem menekülsz.

-József Attila

Mégegyszer, másképp: milyen a palást árnyékában? Nem érzem magam rosszul, sőt sokszor jól érzem magam. Most még jobban, mert befejeztem.

U.I.
Éjjel egy óra, augusztus 28.: ma tíztől kinevezések a tanfelügyelőségen, ott kell legyek Sepsiszentgyörgyön, mint igazgató. Közben jó lett volna írni egy rendes dolgozatot a papnétalálkozóra, mint lelkészférj. Most melyik a fontosabb: az, hogy jó tanítónéni, óvónéni legyen az iskolánkban, vagy hogy ügyes, okos, reprezentatív lelkészférj legyek Kolozsváron. Mert a macska nem fog kinn is, benn is egyszerre egeret, az biztos.

Köszönöm, hogy meghallgattak, meghallgattatok.

2002. 08. 28. 1: 08: 26

comments powered by Disqus