Kálmán Szabolcs: Gondolatok Csoóri Sándor márciusi leveléről
Kedves Sándor! Bár senki se kért, hogy reagáljak írásodra, elolvasva mégis meghökkentem: miért húzódzkodnám aláírni, ha megkérnének rá? Kezdetnek, talán elemezném írásodnak rám tett hatását. Természetesen ez így szubjektív lesz, annak minden vitathatóságával együtt.Költő létedhez méltóan szubjektív költői megfogalmazásokkal kezded, ezeket se bizonyítani, se vitatni nem lehet. Aki úgy látja, annak „korhadozik az ég felette.” Majd egy állítás következik: csőd és válságban vagyunk „lábunk fejétől a koponyánk magaslatáig.” Bizonyítékként rosszérzésünket növelő metaforákba ágyazott felsorolás következik: útra kelő kórházi ágyak, beszögezett ajtajú iskolák, kis posták, vidéki vasútállomások, melyek a peremlakók feleslegességét hangsúlyozzák. Természetesen itt már szakmailag vitatható kormányzati döntésekre utalsz, de érvek helyett költői véleményedet fejezed ki, s ezzel már itt tetten érhető a csúsztatás kezdete.
Majd hivatkozol „egy Gyurcsány Ferenc nevezetű miniszterelnökre”, aki „hanyagul kioktatja a magyarságot arról, hogy mi történt 1848. március 15-én.” Véleményem szerint itt megfogod a miniszterelnököt, hiszen az 1848-as márciusi napokban az utca népe tényleg sorsdöntőbb volt az események alakításában, mint az országgyűlés nehézkes, és az idegen osztrák hatalomnak kiszolgáltatott gépezete. Itt a csúsztatás csak annyi, hogy ma nincs kényszerítő idegen hatalom fölöttünk.
Majd felsorolod, és harcba hívod a különböző értelmiségi csoportokat, a történészektől és íróktól kezdve, az egyházi embereken át, egészen a Bartók és Kodály tanítványokig. Egy értelmiségi kiáltványban ez helyén is lenne, engem mégis zavar – mint az egész rendszerváltozás utáni magyar világban – hogy kimarad a magyar nép nagyobbik része. Mintha csak az értelmiség feladata, lehetősége és felelőssége volna az ország összes bajainak megtárgyalása és megoldása. A Parlament, a média, a közbeszéd telítve van velünk, tojásfejekkel, mintha ebben az országban a fizikai munkából élő embernek nem lehetne figyelemre méltó véleménye vagy gondolata.
Jeremiádokkal folytatod: „valaha voltunk valakik . . . 17 év óta jámboran dödögünk és lázadozunk, ahelyett, hogy bevallanánk: elárultuk az értelmet . . . elfogadtuk a diktatúrában gyökerező demokrácia minden züllöttségét és képmutatását.” Az elmúlt 17 év ennyire egyoldalú és negatív összegezése enyhén szólva is túlzás, nem is beszélve a szinte megbocsájthatatlan hiperboláról: „a demokrácia épp úgy szabadított föl minket, mint a szovjet hadsereg, s ugyanúgy fosztott ki és gyalázott meg mindnyájunkat.” Az egyenlőségjel itt roppant erős, méltatlan, és lehetetlenné teszi a téma értelmes tárgyalását.
Majd csalódásodnak adsz hangot, hogy „a rendszerváltás pillanatában” nem jött el „a szabadság megigazulása és megváltása.” Ennek bizonyítéka a rendszerváltozáskor elmaradt bírósági leszámolás, így „az első szabad választáson a vérbírák éppen úgy szavazhattak, mint az agyonlőtt vagy a fölakasztott vértanúk hozzátartozói.” Gondolom Sándor, ez azt is jelenti, hogy a mai fejeddel akkor „inkább tetszettél volna forradalmat csinálni.” De az akkori fejeddel nem, és a magam részéről örülök az akkori higgadtságotoknak és bölcs kompromisszum-készségeteknek, hogy a szovjet megszálló hadsereg árnyékában nem tettétek ki az országot egy Jugoszláviához, vagy akár Romániához hasonló véres polgárháborúnak. Gondolod, hogy az első választást megelőző rövid idő alatt szét lehetett volna választani a búzát a konkolytól? Kik, milyen alapon és milyen vélhető hatalommal tudták volna ezt jogszerűen megtenni? Azóta négy kormányváltás volt, és egyik se tudott megbirkózni ezzel a problémával, mint ahogy a besúgórendszer megnyugtató rendezésével sem. Úgy tűnik, minden oldalon van takargatni való.
Írásod szerint a múlt rendezetlensége az eredendő bűn, ez táplálja a jelenlegi válság minden területét. Ez is vitatható. Bizonyára a le nem zárt múlt súlyos tényező. Mégis ma, 17 évvel a rendszerváltás után szinte már lehetetlen igazságosan és jogszerűen megoldani azt, amit a kezdet kezdetén is nehéz lett volna. A sérelmeket minden lehetséges módon gyógyítani kell, de ki kell szállnunk a lövészárokból, vagy szétrobbantjuk önmagunkat.
Majd vitatod az egészségügy és egyéb reformnak szánt intézkedések szakszerűségét és módszerét. Ezt vitassuk is, de szakszerűen, higgadtan, egymást tisztelve, és nem ellenségként. Nem ezt a légkört építed olyan kijelentésekkel, mint: „Ha a(z 1919-es) terror áldozatainak számát összevetjük a mai cinikus, üzleties intézkedések áldozatainak előre látható számával, akkor a proletárdiktatúra szelídebb korszaknak tűnik a mai dúlásokhoz képest.” Hogy lehet erre reagálni? Milyen párbeszéd következhet ezután? Nincs békés és alkotmányos megoldás párbeszéd nélkül, Sándor.
Végül megállapítod, hogy csak az az értelmiségi nem számol le magában ezzel a kormánnyal, akit vagy félelem, esetleg önző érdek, vagy valamiféle téveszme vezérel. Mérlegre teszem magamat is, hisz se félelmet, se önző érdeket nem fedezek fel magamban. Így már csak a téveszme a mentségem, ha te mentes vagy ettől. Nekem is fáj sok minden, ami ma Magyarországon történik, hol kritikusan, hol reménykedve nézem a kormány szárnyalását és vergődését, de leszámolni vele nem kívánnék. Mint ahogy egyik kormánnyal se a rendszerváltás óta. Egyéni szimpátiámtól függetlenül mindenkor elfogadtam a többség jó vagy balszerencsés döntését. Megnyugtatott, hogy a demokrácia határt szab a ciklusoknak, négyévenként lehet felülvizsgálat. Így miniszterelnököm volt: Antall József (Boross Péter). Horn Gyula, Orbán Viktor, Megyessy Péter és most Gyurcsány Ferenc. Ennek semmi köze ahhoz, hogy kit mennyire kedvelek, vagy kivel mennyire értek egyet.
„A megtévesztett jóhiszeműek” (tőled nézve, én is ide tartozhatok!) meggyőzésére a hasonlóan gondolkozó értelmiségiekből egy testületet toborzol, amely „jelképesen szólva” (csakis úgy, hisz jogilag semmiképpen sem!) „szellemi és morális felsőházként” működne. „A természetvédők mintájára” lennének „a politikai élet védelmezői.” Ez így önmagában békésnek és tisztességesnek hangzik, de mit sejtet az, hogy ha a politikai élet „kezelhetetlenné válik”, akkor azt „kell megreformálnunk?”
A záró jelmondatod egyformán illene mindegyik politikai oldal szájába: „Egy nemzet boldogsága inkább függ az emberek jellemétől, mint a kormányzás formájától.” Remélem, azért a demokrácia marad, akkor is, ha még sok javítanivalónk van rajta!
Sándor, kiáltványod aláíróit (már akiket ismerek) veled együtt tisztességes és jó magyar embereknek tartom. Feltekintek rátok, sokban példaképeim lehettek. A felhívást mégsem írnám alá (ha megkérnétek), mert úgy érzem, hogy ebben a nagy magyar meghasonlásban még a nagy műveltségű, tisztességes és jó magyar emberek is elveszthetik a józan alap-tájékozódási képességüket. Nem tudnám aláírni, mert úgy érzem, hogy minden esetleges jogos panaszod és fájdalmad ellenére (akár sokak panasza és fájdalma ellenére) néhány alapkérdést tisztán kell látnunk: Magyarországon volt és folyamatban van a rendszerváltozás. Magyarország független állam, nincs idegen megszállás és befolyás alatt. Országunkban demokrácia van; Magyarország jogállam. Országunkban szólás, sajtó, gyülekezési és vallásszabadság van: ha nem is egyforma hangsúllyal, de minden vélemény és álláspont megfogalmazódik és hangot kap. Magyarországon biztosított 2010-re a békés és jogkövető kormány-megerősítés, vagy kormányváltás lehetősége. Kiáltványod ezeket az alapkérdéseket megkérdőjelezi.
Sándor nélküled és nélkületek nem lett volna rendszerváltozás, már csak ezért is tisztelettel, barátsággal és szeretettel:
Dr. Kálmán Szabolcs
(1956-ban az USA-ba menekült, egyetemi tanulmányait ott végzett és az ottani magyar református gyülekezetekben szolgált lelkész, 2001-ben nyugdíjasként hazatelepült.)