Jeszenszky Géza: Antall József öröksége
1989 tavaszától 1993 decemberéig lenyűgözve hallgattuk beszédeit, vettünk részt történelmi, jogi és politikai tanóráin, tapsoltunk neki, amikor megérttette velünk, hol tévedtünk. Mára legfontosabb üzenetei elfelejtődtek, igazságai elhalványultak, arcképe alatt olyan mondatok hangoznak el, amik szöges ellentétben állnak eszmerendszerével. Hiába óvta a magyar politikát a gyáva opportunizmustól, a valóságtól elrugaszkodó doktrinerségtől és a nagyotmondásban kimerülő radikalizmustól, a kocsmapolitikától. Nagy taktikus volt, de stratégiai kérdésekben sosem engedett. A demagógiát megvetette. A már a kommunizmusban is virágzó korrupciónak az árnyéka sem érintette. Mára már szinte elfelejtettük, hogy Antall idejében milyen nagy volt Magyarország nemzetközi tekintélye. Ennek alapja a politikai stabilitás volt, de a nemzetközi színtéren tett lépések is komoly figyelmet és elismerést váltottak ki. A miniszterelnököt a világ vezetői nem azért fogadták mindenütt olyan tisztelettel, mert a szájuk íze szerint beszélt, hanem éppen ellenkezőleg, amiért új szempontokra hívta föl a figyelmet és számos bátor kezdeményezést tett. Életében és halálában ezért nyilatkoztak róla olyan elismeréssel a nagy demokráciák vezetői, az idősebb Bush, Kohl, Thatcher és Major, Mitterand és Chirac. Mi lett ebből mára? Csak remélni tudom, hogy a sajnálatos vargabetűk, a jobboldali sajtóban az Amerika elleni hangulatkeltés, a kormányoldalon pedig az egymásnak is ellentmondó nyilatkozatok után mindenki visszatér a 90-es évek külpolitikájához.Tudjuk, hogy a néhai miniszterelnök új politikai koncepciót hirdetett – Sütő András szavaival - „az ország mai határain kívül élő magyarok millióinak ügyében.” Ezek a magyarok azt remélték – s velük együtt határainkon belül is annyian -, hogy a következő kormányok az Antall által lefektetett nemzetpolitikai, kisebbségvédelmi irányvonaltól nem fognak eltérni. E téren is csalódnunk kellett, különösen a legutóbbi években: a népszavazás kapcsán, a még Antall által elindított rendszeres egyeztetési fórum megszűntetésével, a támogatási rendszer egyoldalú módosításával, és az ugyancsak az Antall-kormány által létrehozott Teleki Intézet felszámolásával.
Antall a történész és a politikus saját politikai eszmerendszerében össze tudta egyeztetni a konzervatívnak tekintett Széchenyi, a liberális Deák, Kossuth, Eötvös, a konzervatív szabadelvű Tisza István, a keresztény Teleki Pál, a konzervatív Bethlen István, a nemzeti radikális Bajcsy-Zsilinszky Endre, a paraszti kisgazda Nagy Ferenc, a progressziót mély erkölcsiséggel párosító tudós Bibó István és a társadalmi igazságot a baloldalon kereső, de a nemzetért a mártíromságot vállaló Nagy Imre tiszteletét, az általuk képviselt politikai hagyományokat képes volt integrálni. A „haza és haladás” kiüresített jelszava helyett ő a „szabadság és tulajdon,” azaz a demokrácia és a jólét eszményét hirdette meg. Az ország európai integrációját úgy képzelte el, mint Kossuth: "a magyar legyen európaias, s e honban mindaz mi európai, magyar maradjon." Függetlenségünk és biztonságunk zálogát a NATO-ban látta, és ma sem látná másként, mert más garancia nincs, de veszély az van bőven. Ha letérünk az Antall által hirdetett politika útjáról, akkor az a szabad, erkölcsös, hagyománytisztelő és európai Magyarország, amiért Antall - nyugodtan mondhatjuk - föláldozta életét, a mai nemzedék életében biztosan nem teremthető meg.
Antall József nem a pillanatnyi hatalomban, hanem távlatokban gondolkodott. Tanulságos, hogy mitől tartott, és mit remélt. A Collegium Budapest, a közreműködésével létrejött nemzetközi tudóskollégium ünnepi ülésén, 1993. június 16-án - betegsége súlyosbodó stádiumában - beszélt erről. A tudósok feladataként jelölte meg „a tőkehiány és a befektetések vizsgálatát, a nemzetiségi és kisebbségi kérdés népeket egymásnak feszítő problémakörét, és azt a jövőképet, amivel felrázhatjuk társadalmunkat, perspektívát adhatunk az abszolutista államrendszerekben, politikai diktatúrákban felnőtt embereknek, akik többet várnak az államtól, a kormányoktól, mint ami demokratikus körülmények között elképzelhető lenne.” „Korunk hatalmas kihívásá”-nak nevezte a szegény országokból induló migrációt. „Szembe kell néznünk azzal a veszéllyel, amit a nyomor, a szociális elégedetlenség teremt ebben a kiszélesedett világban és szükségszerűen a vallási, politikai és szociális fundamentalizmus veszélyét zúdítja a világra.” Hangot adott annak a meggyőződésének, hogy „ezerszáz éves jelenlétünk a Kárpát-medencében,” tapasztalataink „érzékennyé tesznek bennünket nemcsak az európai, hanem a balkáni, a közel-keleti és a keleti világ megértéséhez.” Látható, hogy Antall is a tudományban látta Magyarország legnagyobb kincsét.
Miniszterelnökünknek is sírfelirata lehetne: „megcselekedte, amit megkövetelt a haza.” Igaza volt a Wall Street Journal nekrológjának, ő a közép-európai „átalakulás meg nem énekelt hőse.” Temetésekor az Országház előtt enyhén hullt a hó, de a felhőkön áttört a nap, míg végül szivárvány jelent meg a Duna fölött. Antall József egész életében jó kedélyű és bizakodó ember volt. A reményt üzente nekünk azon a szomorú szombaton is. Bármilyen nehéz ma hazánk helyzete, bármilyen kevés okunk is van az optimizmusra rövid távon, Antall életművéből, politikai tevékenységéből és példájából ösztönzést és erőt tudunk meríteni, hogy a rendszerváltozás eredményeit őrizzük meg a tagadókkal és a visszarendeződés erőivel szemben.
comments powered by Disqus