Dialógus Trianonról
2007 júliusában villámposta beszélgetést tartottunk az MBKTT (Magyar Baráti Közösség tanácskozó testülete) tagjai számára. Itt közöljük a hozzászólások nagy részét. Reméljük, kedves olvasóink érdekesnek találják.
Szerk.
Fülöp Laszló (USA): Nem kell, hogy egyezzünk a béke diktátummal; tudjunk róla, de hagyjunk fel a 80 évvel ezelőtt történt dolgok feletti meddő panaszkodással.
Megtörtént és kis országgá lettünk. Tudjunk róla és tanuljunk belőle. Nem kell, hogy egyezzünk a békekötéssel, de hagyjuk abba a 80 évvel ezelőtt történt dolgok feletti meddő panaszkodást. Ez, ilyen formában csak időt és drága energiát vesz igénybe. Igenis, méltánytalanság esett Trianonban a magyarokkal, de a trianoni „békét" eredményező tényezőkhöz mi is hozzájárultunk.
Elsődlegesen, hozzájárultunk belső viszálykodással, kivándorlással és az "egyke" gyakorlatával (mellyel létszámunk állandóan csőkkent), valamint a magyar fennmaradást szolgáló politikai és gazdasági célok meg nem értésével. Iskolában bifláztuk Berzsenyi és Vörösmarty intéseit, Petőfi és Ady korholásait (valóban idevágó tanári magyarázat nélkül), kellőképp sajnáltuk magunkat, akiket majd igazán csak akkor hiányol a világ amikor már késő - de nem vettük komolyan látnokságuk bennünket személyesen is érintő súlyosságát!
Másodsorban, amikor alkalmunk volt, nem tettünk lépéseket a határainkon belül élő nemzeti kisebbségek érdekében és jogaiért, amelyeket megköveteltünk sajátmagunknak. Harmadsorban, hozzájárultunk a korrekt és alapos tájékoztatás (vagy a „public relations") hiányával, itthon és külföldön. Nemrég egy Washingtonban tartott Fehér Ház-i tájékoztató gyülésen vettem részt. Amikor az egyik diplomata megkérdezte Lauer Editet, a Magyar Amerikai Koalíció vezetőjét és az MBK tanácsosát, hogy miért csinálják ezt a kapcsolatokat építő sok munkát, milyen erdményt vár ettől - Edit, aki Trianonról általában nem prédikál, így válaszolt: „Mert nem akarjuk, hogy 1920 megismétlődjön. Mert azt akarjuk, hogy amikor a jövőben Magyarország sorsát érintő kérdésekkel foglalkoznak akkor Magyaroroszág is ott üljön a tárgyaló asztalnál!" A trianoni tárgyalások egy pontján, tudjuk, Apponyi elmondhatta nagyszerü beszédét, de őt az előzőleg más - román és szláv - információkkal ellátott diplomaták alig hallották. Mert a beszédét nem előzte meg nemzetközi közvéleményt tájékoztató munka. Államférfiak, értelmiségiek, kérdezzünk meg egy olimpiai bajnokot, mi előzi meg a látványos szereplést amellyel nyerni lehet ... melyik jutott el önsajnálattal a dobogóra? Melyik csapat, melynek tagjai egymással veszekedtek, vagy egymást okolták, ért el eredményt?
Egyelőre az értelmiség vegye számba, mi van, és mi tart össze bennünket. Számoljuk össze ki maradt, kikre lehet számítani az új Magyarország felépítésénél. A határokon belül és a határokon kívül. Ezekkel összefogva építsünk olyan társadalmat, amely nem veszíti el a "Pató Pál"-okat, vagy a "gatyás, bamba társak"-at sem, hanem fokozatosan bevonja őket a jövőt építő munkába. Mi már nem tudjuk megengedni, hogy egy magyart is könnyedén elveszítsünk határon innen, vagy határon túl. Böjtös László (mint MBK gondnok) így foglalta össze a Magyar Baráti Közösség céljait: "nem határokat, hanem emberi gondolkodásmódot akarunk változtatni".
De azért tegyünk meg mindent, hogy a jelenlegi határok ne változzanak a mi kárunkra.
Éltető Lajos (USA): Talán azzal kellene kezdeni, hogy helyesen fogjuk fel körünk korlátait és szerepét. Megszoktuk sajnos, hogy úgy nyilatkozzunk itt a szétszórtságban a többesszám 1. személyben, mintha valóban tehetnénk is valamit a nagymagyar politikában.
Ne áltassuk magunkat, mint teszik azt bizonyos társaságok! Ahogyan én látom legalábbis: nem az a feladatunk, hogy az ellenzéki vezetőket - Orbánt és körét - felvilágosítsuk-felvilágosíttassuk, hanem hogy - miután megvizsgáltunk egyes kérdéseket -, tisztázzuk azokat a magunk számára, hogy a leszűrt gondolatokat közzétéve új, hasznos mémeket plántáljunk el a magyar közvéleménybe. Ha ehhez tartjuk magunkat, szerintem jót és hasznosat cselekszünk, ha szerényen is, a magyar jövő érdekében. Minden, ami ennél több akar lenni, légvárépítés.
Leveledben a legtöbb ízis helytálló. Nem értek azonban mindenben egyet. Pl. nem értem, miért írod le az egykézést puszta sznobságként. Én a nők lélektanát vizsgálnám meg - de bizony a apajelöltekét is! - mert az a kutya egyke mélyen a lelkekben van elásva. De a demográfiai kérdések az el- és kivándorlásra is kiterjednek, a megélhetés problémáira, a lakáshiányra. Ezek itt és most égető kérdések, nem csak történelmi igazságok. Mindenek elött az állandó depressziós állapotról kellene szólnunk, ami tömegeket késztet arra, hogy meneküljenek Nagymagyarországról. (Tudjuk, ez is volt már Gyurcsány előtt is.) Hungary is a good place to be from (jó Magyarországról származni) - mondaná az amerikai. Ehhez pedig bizony a jobboldali gyűlölködés és hisztizés is hozzájárul. Nem kicsit. Nagyon.
A két világháború közötti politikája a Horthy kormánynak, ne felejtsük el: sikeres volt. Mind katonai, mind diplomáciai téren. Hogy nem tudták elképzelni, mi lesz az ára, azt talán meg kellene már bocsájtanunk, nekünk ugyanis szabad. Azt is, hogy rossz lóra tettek. Már másodszor. De nem volt más ló a startnál.
Más világot éltünk akkor, a világ az izmusok felé hajlott. Nyugaton a bolsevista-hisztéria és az antiszemitizmus volt a norma. Én megbocsájtok Horthyéknak. De aki ma visszasírja azt a kort, az agybajos.
Lipták Béla (USA): Ha kialakul erröl egy beszélgetés, annak egyik célja lehetne, hogy megértsük, miként is törtéhetett meg December 5, melyek voltak annak összetevöi, s azok az összetevök miként gyógyithatóak?
Éltető: Dec. 5 mindenképpen része kell, hogy legyen!
A társalgást csakis a „szabadság, türelem és józan ész” elvei alapján kell levezetnünk. Szabad legyen mindenkinek azt írni, amit akar; türelmesen kell fogadnunk a legnemtetszőbb gondolatokat is; és elvárjuk a józan gondolkozást.
Megkezdem egy axiomával, amit mindenki „nemzeti” igazságnak hisz (mint mémet):
Trianont a Nagy- és a Kis-Antant okozta.
Ezzel szemben hadd álljon itt egy-két tézis:
1. A területvesztés gyökerei Trianonnál sokkal távolabbra nyúlnak.
2. Saját nacionalizmusunk okozta a katasztrófát.
Lipták Béla szerintem úgy közelíti meg a problémát, ahogy számunkra legfontosabb. Nem az kell, hogy a trianoni diktátumot történelmileg analizáljuk, arról összeírtak történészeink már könyvtárnyi anyagot, velük versenyezni nem akarunk, nem is tudunk. De megvizsgálhatjuk mémjeinket - azokat a képzeteket, melyek „a külvilág valamely...jelenségének a tudatban tükrőződő általánosított” szemléletei, ebben az esetben Trianonról. Másként a mém: A kultúra eleme, amely feltehetően nem genetikai... eszközök révén – elsősorban utánzással – adódik át.)
...A 19. századra új politikai paradigmák honosodtak meg. Addig történelmi jogok alapján uralkodtak a királyok Magyarországon. Jóllehet voltak háborús, hatalmi területi átrendezések már a török hódoltság korában, a dinasztia általában tiszteletben tartotta a magyar alkotmányt, kivéve lázadások idején.
De a francia forradalom után nacionalista láz terjedt el minálunk is, szomszédjainknál is. Az új rend a réginek kifordított mása lett: a „kinek az országa, annak a vallása” helyett az új elv azt diktálta, hogy kinek a vallása, annak az országa. A vallás is tágabb értelmezést nyert: a nacionalista ideológia is vallássá vált, valamint a náció nyelve.
A mi szempontunkból ez azt jelentette, hogy attól kezdve a területi jog demográfiai alapokon állt. Mi pedig nem voltunk soha szapora nép.
Hogy milyen okokból nem szaporodtunk annyira mint a szomszédok, nehéz megmondani. Én lelki tényezőkre gyanakszom. Valamiért nem gyermekbarát a népünk. A hosszú balsors és sok frusztráció eredményeként pedig elveszítette életkedvét.
Kovalszki Péter (USA): „Trianont a Nagy- és a Kis-Antant okozta” - Nem “okozták”, csak elgondolták, kitervelték ,kivitelezték, s a Kis-Antant esetében örömeit is élvezték, majd együttesen újra a párizsi békekötés után egy kis rátetézéssel megerősitették , s az új politikai konstelláció folytán rombolását tovább fokozták.
„Éltető: „Ezzel szemben hadd álljon itt egy-két tézis:
>
> 1. A területvesztés gyökerei Trianonnál sokkal távolabbra
> nyúlnak.”
Kovalszki: Ezzel egyetértek.
„Éltető: 2. Saját nacionalizmusunk okozta a katasztrófát.”
Kovalszki: Ezzel részlegesen értek egyet, amennyiben saját esztelen és fogatlan nacionalizmusunk illúziókba ringatott,természetes és helyzetadta szövetségeinket eltaszitotta, a müvelt nagyvilágot elborzasztotta, akikkel együtt kellett volna élnünk felhergelte.
De sok egyéb is eredményezte Trianont, ami nem a mi bűnünkből eredezett. Persze a rossz helyzetfelismerés, a rossz reflexek, az egészséges önzés hiánya, a nemzeti minimum vagy legkisebb közös nevező megtalálására és elfogadására való képtelenség, stb. mind hozzájárultak ehhez.
S az „ányáország” , mely nagyjából és egészében a magyar nemzet „puha altestének” felel meg , változatlanul reprodukálja ezen elégtelenségeket, immáron a 21. században .
Egyelőre ennyit, az alábbi felvezetés nem teljes, de egyébként elfogadható.
Éltető: Itt persze a fontos az, mit hisz igazságnak a mi oldalunk. A Nagy-Antant háborút akart nyerni a Monarchia ellen; a Kis-Antant profitálni belőle. Az ő szempontjukból logikus lépések voltak, nincs miért haragudnunk érte.
Lásd pl. Sztáray Zoltán: A bukaresti titkos szerződés:
Gergay Péter (USA): A nacionalizmus vizsgálata kétélű fegyver. Elég nacionalizmus volt a másik oldalon is... Csak egy példa: Masaryk híres pittsburghi Kiáltványa, amellyel a modern Cseszlovákiát meghírdette, hemzseg a nacionalizmustól - annak dacára, hogy a midenkori csehszlovák kormány az amerikai Függetlenségi Nyilatkozattal hasonlította össze (amelyben nem volt semmi nacionalizmus).
Kedves Lajos, én világéletemnben mindig utáltam a biológiát, illetve annak minden válfaját, a növénytantól az állattanig. Egy kedves barátom ezt annak tudta be, hogy soha nem volt egy tanárom se, aki megszeretette volna velem a biológiát... Valószínű. Viszont mint diák - különösen mint az I. István (ma: Szent István) budapesti gimnázium tanulója - szívesen emlékeztem vissza összes más tanáromra, akik szerettek is engem. Azonban miután Amerikában folytattam a tanulmányaimat (ahol nem annyira a tudást öntötték belém, mint megtanítottak gondolkodni), visszanézve érthetetlenül állok budapesti tanáraim indulatos kitörései, önként terjesztett véleménye előtt, amikor Trianonról vagy szomszedainkról volt szó.(Ez még 1956 előtt volt, ami azt is bizonyítja, hogy a témak milyen indulatokat korbácsoltak fel és még tanáremberek is hittek a féltudományos elméletekben, annyira, hogy hangoztatták őket. Félreértés ne essék, otthon is eleget hallottam szüleimtől (a jó Isten nyugosztalja őket) rácokról, oláhokrol meg „üveges" tótokról...
Kezdjuk avval, hogy tanáraim egyöntetűen mondták, hogy Trianonnal azért lett Magyarország megbüntetve, mert a háborút elvesztette. Később, amikor Törökországban éltem a hetvenes években, megtudtam, hogy Törökország területéből semmit sem vesztett a háború után, noha szintén a „vesztes" oldalon volt. Sőt, éppúgy voltak, akik acsarkodtak török területre (pl. a kurdok -már akkor is!) vagy (akármilyen hihetetlenül hangzik ma), Görögország is... De amit soha nem értettem meg, hogy még Ausztria - szintén egy „vesztes"ország - is kapott magyar területet...
De amire a legvilágosabban emlékszem az a lenézés volt, amellyel tanáraim a szomszéd népeket illették.
Tisztán emlékszem egy irodalomtanáromra, aki táblán és krétával „magyarázta" meg nekünk, hogy Petőfi Sándort is származási alapon kell megítélni. Őszerinte tulajdon-képpen Petőfi egy Alexander Petrovics nevű szerb ember volt, akinek a harcias fellobbanásai a szerb mentalitást tükrözik - nem a magyart. Később - már Amerikában - , ahol alkalmam volt szerbeket is megismerni - jutott eszembe, hogy mit érhet a „származási alap", amikor annyi alamuszi szerb is lehetett akkor - es most - mind a tűzszerű...
Ezért kedves Lajos, én a nacionalizmus helyett inkább a lenézést - és az általánosítast vizsgálnám...
Éltető: A modern nacionalizmus, úgy tartják, a francia forradalommal kezdődik. Pontosabban - pl. Hobsbawm szerint - maga a modern nemzetfogalom ekkor jön létre. Rámutatnak arra, hogy Franciaországban 1789-ben a francia királyság alattvalóinak csupán a fele beszélt franciául. Napoleon - aki olasznak született! - teremtette meg az egységes francia iskolarendszert, ami a modern nemzet alapja. A kisebbségi nyelveket - pl. a bretont, a provençalt, a baszkot és az alszaszi németet - elnyomták, nem támogatták, a párizsi franciát tukmálták rá a népre.
Ezt utánozták keletebbre az ébredő nemzetiségek. A németek. A csehek, a délszlávok, a románok is. És bizony a magyarok is, akik végül háborúba mentek a dinasztikus, sok-nemzetiségű Osztrák Birodalom ellen. A harcot akkor elvesztettük, de példát mutattunk vele a szomszédnépeknek, akik aztán a mi nacionalizmusunkat utánozták, arra reagáltak – ellenünk fordulva. Ostobaságunkat aztán megtetéztük azzal, hogy a kiegyezésbôl kizártuk ôket mint a mi - igazad van, utált és lenézett! - nemzetiségeinket.
Mi se voltunk olyan patyolatfehérek, mint sokszor hisszük. Ma minket románosítanak, szlovákosítanak a la Napoleon.
Az első földrajzi atlaszom a Horthy-korból még Magyar Birodalom címen ábrázolta Magyarországot. De hová lett a tavalyi hó?
Szóval lehet ugyan kétélü fegyver a nacionalizmus, megvizsgálni szerintem talán éppen ezért szükséges és hasznos. Különösen azt tisztázandó, hogy mi hogyan viszonyulunk hozzá a mai körülményeink között.
Lázár Ödön (Franciaország): Nagy mértékben egyetértek Lajos írásával. Hozzá szeretném fűzni, hogy itt Franciaországban a nagy és pusztító nacionalizmus reakciójaképen most pl. itt Provence-ban a helységek névtábláján provençal nyelven is láthato a település neve. Ez azonban egy kissé megkésett akció, mert egy-két nagyon öreg ember kivételével már senki sem beszéli ezt az egykor elterjedt nyelvet. Iskolában nem tanítják, nincs sajtójuk és könyvek sem jelennek meg ezen a nyelven.
Éltető: A provençal sorsa különösen tragikus, hiszen az a vidék és nyelv volt a franciaországi kultúra bölcsője, egy hihetetlenül gazdag irodalom melegágya. Fordításban még ma is olvassa a világ.
Kádár György (Magyarország): Azt, hogy Magyarország kis ország lett Hungáriához képest, nem könnyű ugyan, de végül is akár el is lehetne fogadni. Nem könnyű, mert akkor történt, amikor végre a Habsburg ház - talán túl későn - kezdett rájönni, hogy gazdasági erejét nemcsak a Kárpát-medencén kívüli tartományok, elsősorban Csehország iparának a fejlesztése, hanem a XIX. század közepéig szinte kizárólag mezőgazdálkodó Nagy-Magyarország iparosítása is növelheti. Ez a folyamat, ez a felismerés az élemiszeripar, malomipar autonóm fejlődésével már korábban is elkezdődhetett volna, de a forradalomig és végül a kiegyezésig parasztország maradtunk.
Elég érdekes negatív szerepe volt a passzív ellenállás nevű jelenségnek. A polgárosodó Európában a magyar társadalmi elit, a nemesség elmulasztotta természetes szerepének felvállalását a magyar ipar és kereskedelem megszervezése területén még a kiegyezés után is. A magyar nemesi
elit belekényelmesedett a megyei és országos közigazgatási, az egyházi és
katonai tisztségviselés fáradalmaiba. Akik időben felébredtek, azok a magyar
történelmet, a magyar föld gazdagságát és szépségét, a magyar önállósági,
függetlenségi ösztönöket és a magyar kultúrát elfogadó, befogadó sőt lelkesen
önmagáénak valló magyar zsidó polgárság tagjai voltak. (Elnagyolt fogalmakkal
különbséget látok a több évszázada befogadott és a XX. századra politikailag
semleges kapitalistává fejlődött, meg a XIX. szazad második felében beözönlött
és később szociáldemokratává és bolsevikká fejlődött magyar zsidóság rétegei
között. Lényegesebb külonbség a politikai szerepvállalás, mint a befogadás ideje.)
Lényegében ekként alakult ki az a helyzet, hogy a vesztett háború végére nem
akadt a magyar arisztokráciából senki, aki a teljesen félresikeredett,
túlkompenzálós Károlyi Mihályt elküldhette volna a fenébe és időben megérezhette volna, hogy miként lehetett volna a kialakult bolsevizáló kaotikus helyzetben a tömegpszichózist értelmes irányba fordítani. Nem tudom, lehetett volna-e, de a Linder Bela-féle „nem akarok katonát látni" jelszó helyett valami minimális
patriotikus mozdulatot igazén tehetett volna valaki. Én a trianoni döntések
kivédésére éppen ezt az egyetlen gyógyszert tudtam volna elképzelni, azt, amit
Kemal Atatürk elvégzett Törökországban.
No de nem úgy történt. Ami kialakult, azt Dél-Tirol esetéhez hasonlítanám, no nem azért, mert olyan,
hanem éppen azért, mert nem olyan.
Az elszakított magyarok helyzete itt a lényegi kérdés. Előszor is, lényegi különbségek vannak a földrajzi helyzettől függően. Legkevésbé szoktunk aggódni a Várvidék (Burgenland) magyarjaiért. A Felvidék és
a Délvidék története hullámzó, Kárpátalja sorsa szörnyű, Erdélyé pedig különösen fájdalmasan érint mindnyájunkat, mivel a török időkben darabokra tépettségünk alatt ott maradt viszonylag érintetlen a magyar szuverénitás, Erdély a magyar történelmi folytonosság jelképe. A mostani helyzetben tehát az egyetlen, de egy demokratikus Európában teljesen természetesnek tekintendő megoldás az elszakított magyarok alávetettségének a megszüntetése, az egyenrangú polgár státusz elérése, a másodrendű polgár állapot hivatalból ki nem mondott, de tényszerűen hivatalból támogatott létezésének a
felszámolása. Erre kellene Dél-Tirol példáját kitűzendő célként folytonosan
tudatosítani minden szinten, az anyaországi magyar társadalomban, a magyar
kormányzatban, az elszakított magyarok szervezeteiben és széles társadalmában, a környező országok többsegi társadalmaiban és kormányaiban és főként az Európai Unió döntéshozó testületeiben.
Amíg Európa eltűri, hogy polgárainak
egyenjogúsága némely államokban nincs biztosítva, amíg a kollektív jogokat az
európai jogrendszer el nem ismeri, a kis-Antant sajnos folytatja a csendes
népírtást a hozzájuk csatolt magyarok között. A határkérdés mintha idejétmúlttá vált volna, de az ember nem nagyon érti, hogy ha a környező kormányok ennyire nem szeretik némely határmenti területeken az ott élő polgáraikat, akkor miért nem hagyják pl. egy népszavazással önállóan dönteni őket a saját sorsukról.
Lázár: visszasírni a Horthy kort valóban idétlenség, mert azóta a paraméterek megváltoztak, sokminden megszűnt és született. Abban azonban szintén egyetértek, hogy a Horthy rendszer szinte csodákat produkált, a szörnyen megcsonkított ország talpra allításában. A tragédia az volt, hogy egyedül a tengelyhatalmak (Berlin-Róma) segítettek az elcsatolt területek visszaszerzéséhez. Ezt politikailag lehetetlen volt visszautasítani és ezért lettünk a rossz oldal szövetségesei. Ezt aztan Hitlerék alaposan kihasználták és a helyi nyilasokkal teljes romlásba vitték az országot.
Horthy probálkozott az angolokkal kapcsolatot teremteni, de ezek Szovjet nyomásra csak a Moszkván keresztüli megoldást támogatták. Az első világháború utáni magyar kommunista rémuralom sötét emléke ezt igen nehézzé tette és sokan a két rossz közül inkább a németet választották, nem gondolva a hosszútávú hátrányokra. Sajnos hazánk egy olyan történelmi zsákutcában volt, ahonnan épségben szinte lehetetlen lett volna kikecmeregni.
Fülöp: Egy-két megjegyzés: Gyuri szempontjaival én is egyetértek. Történelmileg is és társadalmilag is helyesen látja és sorolja a Trianon-i balsorsunkhoz hozzájáruló tényezők nagy részét. A gazdasági helyzet is döntően hozzájárult a talán legnagyobb tényező, - még mindig fenntartom - az egyke sznob elterjedéséhez és általában a magyar szaporulat - kritikus időkben és helyeken való - megakadásához.
Azonban, mindez a multé. S a mult egyik tulajdonsága, hogy nem lehet újra-csinálni. De a multból tanulni lehet, sőt az áttekintés, a helyzet-ízis a történelem tanulás egyik célja - vagy legalább is kellene legyen. Az évek biflázása csak abban segit, hogy történelmi tényeket és viszonyokat helyes vonatkoztatásokba tudjuk helyezni. Sem történelmünk íziséhez, sem a nemzetközi viszonyok felméréséhez a Károlyi kormánynak és a Lindner Béla-féle vezetésnek nyilván nem volt kapacitása. Tragédiánk, hogy akkortájt a magyar nép elviselte az effélék országvezetését. Tragédiánk volt, hogy ekkorra érett be a sok évszázados elnyomás (török, Habsburg), amely évszázadok ideje alatt a magyar nép nem tanul(hat)ta meg az államvezetésben való résztvétel civilizációját. Tragédiánk, hogy az első világháborút megelőzően a magyar külügyi viszonyok kiépitése csaknem a nullával volt egyenlő. Ha ez a felismerés helyes, ezek mindegyikére az orvosság egy magyar nemzeti stratégia céljai közé kivánkozik. Nekünk magyaroknak a történelemből kinövő helyzet-ízis kell is, mert a tanulság helyessége számunkra sorsdöntő lehet.
Korom és tapasztalatom is megengedik, hogy bizonyos áttekintést tegyek a mai „fiatalok" államvezetése felett, és sajnálattal kell megjegyeznem, hogy egyáltalán nem látom a mai vezetés felhasználná a történelmünk-kinálta precedensek vizsgálatait, vagy összekapcsolnák azt a technikai hivatások probléma-megoldásainak mintáival.
Hadd illusztráljam egy példával, ami viszonyítja gondolataimat a Kádár Gyuri (KGy) (engedelmet a tegezésért, - ismeretlenül is - de remélem, majd egyszer még megisszuk a "per-tu"t.) által hangsúlyozott magyar kisebbség védelméhez.
A kiindulópont újra csak a mult és a mai helyzet felmérése lehet. A mi kisebbségeink megvédése és megtartása volt az első és a második világháború közötti politika egyik célja. Ezt ma sem adhatjuk fel. Elöször, mert nem tudjuk megengedni, hogy 3 millió magyart elveszitsen egy tizmilliós (vagy tizenhárommiliós) nemzet. Másodszor, mert az emberi jogok - ebben az esetben a mi testvéreink jogai - befolyásolják a mi személyes érzéseinket. Harmadszor, ez nemzetközileg is elfogadott norma, tehát méltányos, hogy ehhez az emberi joghoz ragaszkodjunk.
Azt hamar megállapithatjuk, hogy az ide viszonyuló, két világháború közötti politika nem volt eredményes. A II. VH. végén mindent elvesztettünk, amit az I. VH. után elvesztettünk, plusz még... A probléma megoldás rendszerei ide úgy illenek, hogy minden problémát meg lehet oldani többféleképpen. Egyik metódus hatékonyabb mint a másik. Ha az irredenta szellem sugallta megoldások nem voltak jók, érdemes újak felett elgondolkodni.
Azaz, részleteiben:
Adva vannak a kis-Entente államai, amelyek jelentős magyar területeket és népességet (ma: kisebbségek, sőt szórványcsoportok) foglalnak magukba. Ezen birtokok megvédéséért bármelyik, bármikor hadba szállna Magyarországgal (MO). Ezen felosztás az ellenséges érzések táptalaja - a határok mindkét oldalán. Sőt, ma már tudjuk, hogy - kommunista nemzetköziség ide-vagy-oda - Szlovákia és Románia csendes megállapodással dolgoztak MO ellen és kölcsönös megsegítési szerződést is kötöttek, arra az alkalomra, ha MO megpróbálná visszaszerezni elvesztett területeit. Manapság szövetségesek lettünk a NATO védelmi ernyő alatt (1999) és újabban az EU határain belül. Tehát minden józan javaslat amellett szól, hogy elhagyjuk a múltbani ellenséges hozzáállást és barátsággal, türelemmel, de szivósan álljunk ki kisebbségeink védelme mellett. Ennek volt kiváló kezdeményezője az Antall kormány, amikor - történelmi alapokra hivatkozva - meghívta a szomszédos államokat az ún. Visegrád 4 szövetségbe. Brilliáns változtatása az addigi sikertelen politikáknak, amely szorgalmazása az évek folyamán és a más kormányok alatt lanyhult. Tehát a következő kormányok sem ismerték fel e viszonyoknak nemzetpolitikai jelentőségét. A mai vezetés a V-4-et teljesen elhanyagolja és nem nyújt más lehetőséget helyette. Pedig egyetlen módja a kölcsönös gyanakvás eloszlatásának, hogy együtt dolgozzunk. A szlovákok és csehek iránti viszonyok megerősödése magával vonhatta volna idővel a románok, valamint a horvátok bevonását a V-csoda tudja hányadik államszövetségébe. Tudjuk, hogy a horvátok, sőt még az osztrákok is érdeklődtek e csoportosulás iránt.
EBBEN A CSOPORTBAN MI VEZETŐK VOLTUNK! - s ezt a poziciót megtarthattuk volna. Ebben a pozicióban jobb helyzetben lettünk volna, hogy elmondjuk mennyi energiát és időt vesz igénybe, és egymástól el, a gyülölködésre vesztegetett idő - mindkét oldalon. És mennyivel többre jutnánk mind, ha egymást segitve és nem hátráltatva haladnánk. Pl. mennyi pozitiv visszhangja volt a Mária-Terézia hid megnyitásának eseménye. Itt Minnesotában, mi kifejezetten éreztük a helyi cseh- és szlovák-amerikaiak barátságának jeleit a V-4 müködésének következményeként.
Hogyan tudnánk ezt a helyzetet újra a magunk javára (is) forditani?
Éltető: Két elv ütközik Trianon miatt egymással: a nemzeti és a polgári (itt nem a ma megszokott értelemben használom e szót). A nemzetit a világ Hitlerék óta elveti: ma nem beszél senki Volksdeutschtumról, népi németekről, ugyanígy türelmetlen a hozzáállás a magyar erőfeszítéssel szemben, hogy származási (genetikai), anyanyelvi, kulturális alapon soroljuk be az embereket a nemzetbe. Az ezzel ellentétes elv szerint a nemzeti hovatartozás egyetlen kritériuma az állampolgárság. Amerikában amerikaivá varázsolódol a megszerzett állampolgársággal, a francia citoyen francia, brit az UK polgára. Persze nem megy ez se olyan simán a gyakorlatban, lehetsz te újdonsült német vagy osztrák állampolgár, Zugereister, jöttment marad még dédunokád is, olyan soká tart néha, néhol a beolvadás. Ne is szóljunk az afrikai, közép-keleti bevándorlókról. Ezeket még a liberális franciák, olaszok és spanyolok se tudják - vagy akarják - „megemészteni”.
Jogok az egyénnek, nem az etnikumnak. Ma ez a vezérelv.
Hogy a „határontúli” magyarok magyar útlevelet és állampolgárságot kapjanak nem talál nagy helyeslésre általában. Még Magyarországon belül sem: Patrubány kierőszakolt, ostoba népszavazása kettéhasította az országot, kiélezte az ellentétet a kormánykoalíció és az ellenzék között. Még nagyobb baj, hogy azóta elvesztette hitelét az anyaország a határon túl. A magyar egység heves keresése csak fokozta a meghasonlást, a szétforgácsolódást.
A nagy emocionális „jobboldali” reakció teljesen elterelte a figyelmünket az alapvető problémáról: Hogyan határozzuk meg a nemzeti hovatartozást? A fenti két elmélet melyikét tartsuk igaznak: az 1945-ig még tudományosnak számító, de azóta végleg diszkreditált, tkp. faji definíciót, vagy a jelenleg világszerte elfogadott polgárit? Vagy esetleg mindkettőt? --