Magyar Baráti Közösség: Itt-Ott ::: 1956 Forradalom

Lipták Béla: 1956 Üzenete: Család volt a nemzet, legyen újra az! - II rész

Keleti Part 3837

Szeretném, ha 1956 tanulságaiból tanulna, gazdagodna az új nemzedék és nem csak a “szellemileg temetetlen” halottaink bosszúhadjárata, meg a nemzet kirablásán való siránkozás folytatódna. Mint a veszekvő unokáinak csendet parancsoló nagyapa, szeretnék én is véget vetni a marakodás, sértegetés korának, sarokba állitani azokat akik megérdemlik és a többiekkel pedig megértetni, hogy egy család tagjai vagyunk.

A megbékélés persze nem jelent feledést! Nem, soha nem szabad elfelejtenünk a bitófán meghalt 350 mártirunka, a többezer hősi halottunkat, a több tizezer Kazahsztánba deportált, vagy a negyed millió idegenbe tántorgott emigránst, az ország lakóinak 3 százalékát. (Arányosan számolva annyit embert, mintha Amerika elveszitene hazaszerető fiataljai közül 8-9 milliót.) Elfelejteni nem szabad! Nem, tőkét kell kovácsolni abból, a magyar jövő javára kell forditanunk azt. Meg kell értetnünk a nemzettel azr is, hogy 56 igenis győzött, hogy egy kis nép nem csak az emberiségnek adott ajándékot, amikor lerántotta a leplet a vörös barbarizmusról, de önmagának is, mert visszaadta népünknek az egységet és az önbecsülést! Nos, melyek is ezek a tanulságok?

GYŐZTES NEMZETI FORRADALOM

Itt most megszakitom az 5O év elötti események részletes leirását, visszaidézését és nagy vonalakban ismertetem a következő hét eseményeit, a győztes és össznemzeti forradalmunk napjait. Azért hangsúlyozom, hogy össznemzeti, mert a francia forradalom példáúl osztály érdekekért, a szovjet-orosz forradalom ideológiai célokért küzdött, mig mi (az amerikai forradalomhoz hasonlóan) ideológia vagy osztály érdekeken felülemelkedve és teljes egységben, nemzeti függetlenségünkért harcoltunk, fogtunk fegyvert.

Hétfőn, 22.-én éjjel még szétvittük a másnapi felvonulás hirét az egyetemekre és gyárakba, majd másnap, október 23.-án addig vártunk az indulással a Budafoki úti kapunál, amig Piros belügyminiszter délután 14:32-kor végre megadta arra az engedélyt. Idén, 5O év után, ugyanekkor és ugyaninnen, - tehát a Müegyetem Budafoki úti kapujától indulunk 14:32-kor – a Bem szoborhoz. (Július 17-én adtam be az engedélyre a kérvényt, mely engedély a mai napig még nem jött meg és ha október 23-ra sem kapjuk meg, úgy most engedély nélkül fogunk felvonulni.) A felvonulás alatt még hozzáirtunk a 14 ponthoz kettőt (Jankovics István autója tetejét használva iróasztalúl), igy született meg a Bem téren felolvasott 16 Pont.

Hangsúlyozni szeretném, hogy az elkövetkező hét folyamán győzött a forradalom! Hiába támadott a szovjet 3O,OOO katonával, az első beavatkozás sikertelen volt, kivertük őket. Azért gondolják sokan, hogy vesztes volt forradalmunk, mert az azt követő szabadságharcunkat, a második invázió folyamán leverték a szovjetek – 2-3OOO páncélossal, többel, mint amennyit Hitler Franciaország megszállására használt. Nem igy van! A forradalom győzött! Magyarország egy hét leforgása alatt semleges és demokratikus állammá vált, miközben a pesti utcákon 2OO kiégett szovjet harckocsi teteme füstölt, - több, mint a teljes amerikai veszteség Irakban!

Október 24.-e hajnalán a kommunista párt Központi Bizottsága kinevezte Nagy Imrét miniszterelnöknek, aki azonnal bejelentette a szükségállapotot, majd már csütörtökön, október 25-é megkezdte tárgyalásait a szovjetek kivonulásáról, mely kivonulás vasárnap, október 28-án meg is kezdődött. Kivonultak a tankok, indultak haza a katonák. Ugyancsak október 25.-én következett be az ÁVH teljesen ok nélküli vérengzése a Parlamentnél, melynek 8O halálos áldozata lett. Ezekben a napokban a rendörség a forradalom mellé állott, Kopácsi Sándor létrehozta a Nemzetőrséget, a 1O,OOO főt számláló ÁVH-t feloszlatták, Gerőt leváltották és ami sokat mond a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok hangulatáról, a Kossuth Téren szovjet páncélos nyitott tüzet vérengző ÁVH-sokra.

Október 28-án már Tildy Zoltán és Kovács Béla is tagjai a kormánynak, majd október 29.-én Nagy Imre átköltözik a Párt Székházból a Parlamentbe és 3O.-án felszámolja az egypárt rendszert. Persze, igy utólag tudjuk azt is, hogy a hazaárulók sem voltak tétlenek, igy példáúl Kádár János, Nagy Imre tudta nélkül, október 29.-án látogatást tett Moszkvában.

Ezen a héten a Műegyetemen is kialakúlt a munkarend. A kormánnyal Danner Jancsi lett az összekötőnk mig az én dolgom a fegyveres erőkkel való kapcsolattartás lett. Megismertem sok kitünő embert, igy a Szénatériek és a Tüzoltó utcaiak vezetőit, a furfangos és vidám székely soffőrt, Szabó bácsit és a harcosainak minden nap kávét hozó, Auswitzból hazatántorgott munkásfiut, Angyal Pistát. (A bukás után mindkettőjüket felakasztották Kádár pribékjei.) Megbarátkoztam Marián István parancsnokommal, Kopácsi Sándorral és feleségével (kitől egy kis női pisztoly is kaptam) és éjjelenkénti járőrködésünk során sokat beszélgettem Danner Jancsival: tervezgettük a szép magyar jövőt.

Remény duzzasztotta a sziveket, indult az élet. A pesti utcán mosolygós arccal siettek dolgukra az emberek.. Az egyik utca sarkán őrizetlen gyüjtőláda, benne nagy halom papirpénz, felette felirat: „Forradalmunk tisztasága megengedi, hogy igy gyüjtsünk mártirjaink családjaink”. A 14O forintomból beledobtam 12O-at. (A maradék 2O-asomat november 24-én egy pásztorgyereknek adtam oda az Osztrák határon. Azért ott, mert addig, ugyan idegen ágyakban aludtam, idegenek asztalánál ettem, de tőlem soha, senki pénzt el nem fogadott, elég volt fizetségnek a nemzetőr karszalagom. Család volt a nemzet.) A gyüjtőláda melletti, betört ablakú bolt polcain érintetlenül állt az áru. Azért volt érintetlen, mert a forradalom tisztaságát sértené, ha valaki lopna! És másnap reggel is érintetlen volt! A sötét leple alatt sem lopott senki...Az utca másik oldalán élelmet osztott egy falusi gazda. Mindenki tette amit a szive diktált, egy szó mint száz, győztünk! Győztünk a szó sok értelmében, mert nem csak a rendszert döntöttük meg, de legyőztük a letargiát, a cinizmust is, mert megteremtettük az ország felvirágoztatásának lelki talaját is.

Egy héttel október 23 után, október 3O.-án Magyarországon nem csak az egypárt rendszer ért véget, de honvédeink kiszabaditották Mindszenty biborost is és már csak a legmegbizhatóbb ÁVHs osztagokkal védett Pártház tartotta magát. Olyan hirek terjedtek, hogy ott fogjokat tartanak és kinozzák őket. Annyi biztos, hogy tüzeltek a Köztársaság téren összegyültekre. Az épületben Mező Imre, a budapesti kommunista párt vezetője állandó telefon kapcsolatban volt Biszku Bélával és Janza honvédelmi miniszterrel.

A Pártház ostromát a Baros téri szabadságharcosok részéröl Nickelsburg László, a Corvin Köziek részéről Mész János (a „tuskólábú” - igy hivták, mert féllábú volt) vezette. Az ostrom kimenetelét egy (magyar cimert viselő, de bizonytalan, hogy melyik kötelékhez tartozó) páncélos döntötte el. Mikor a felkelők elfoglalták az épületet, sajnos bekövetkezett a néplitélet és egy tucat ÁVHst meg párt funkcionáriust meglincset a tömeg. A lincselésnek szemtanuja volt Erich Lessing fotóriporter, kinek felvételei bejárták a szenzáció-éhes („if it bleeds, it leads”) világsajtót, médiát.

Van aki úgy gondolja, hogy ez a lincselés adta Kruscsovnak a mentséget a második támadásra. Ennek a véleményt látszólag alátámasztja, hogy Kruscsov október 3O.-án még a békés megoldást támogatta, s csak és 31-n döntött a második támadás mellett. Mások kétlik, hogy a lincselést követő pár órával (szerdán, október 31 hajnalán) a lincselés miatt változtatták volna meg álláspontjukat, s nem azért, mert 29.-én Izrael megtámadta Egyiptomot és 31.-én a franciák és angolok bombázni kezdék Szuezt. Nekem úgy tünik, hogy mindkettőnek szerepe lehetett.

Bárkinek is van ebben igaza, annyi bizonyos, hogy a lincselők és a tetteiket világhirré kürtölő riporterek (kik gyakran nem is emlitették a bosszút kiprovokálő ÁVH-s vérengzést) sokat ártottak forradalmunk hirének és érveket szolgáltattak a mai, posztkommunista rendszernek, mely azt próbálja elhitetni, hogy „minden magyarnak más 56-ja volt”, s ezzel arra céloz, hogy az ÁVH-t is meg lehet érteni. A teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy mig a Köztársaság téri lincselésért 11O személyt itélt el a Kádár rendszer, addig 1989 utáni szabad magyar kormányok, az 1945-től 1989-ig terjedő időszak összes vérengzéséért, - beleértve az 56-os sortüzeket is -, összesen 4 személyt börtönöztek be. (Orosz József és Toldi Ferenc 5, Lévárdi Nándor és Szoboszlai Ferenc 2 évet kaptak, s késöbb, még ezeket a büntetéseket is csökkentették).

DANNER JANCSI

Szerdán, október 31.-én, Nagy Imre hadügyminiszterré nevezte ki Maléter Pált, a nemzetőrség parancsnokává Király Bélát, a franciák és angolok pedig megkezdték - a Szaud-arábiai olajmezők eléréséhez szükséges - Szuez csatorna bombázását. A Kossuth rádióban pedig elhangzott az emlékezetes mondat: “Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon!” Mi Danner Jancsival, e nap éjjelén járőrben jártuk a békés és sötét budai utcákat, csönd volt, csak lépéseink visszhangzottak. Arról beszélgettünk, hogy mit is jelenthet ez a bombázás, vajjon zöld lámpát ad-e Kruscsovnak egy újabb támadásra? Mit is tehetünk, mit kellene Nagy Imrének javasolni? Végül abban maradtunk, hogy Jancsi, - aki másnap tárgyalásra volt hivatalos az “öreghez”, javasolni fogja, hogy Imre bácsi adja ki a parancsot az egyik titkárának, hogy addig le ne száljon a telefononról, amig el nem éri, hogy az ENSZ azonnal küldjön megfigyelőket, az Egyesült Államok pedig legalább egy jegyzéket Budapestre. Az ENSZ megfigyelők jelenléte talán védelmet nyujthat!? –mondta Jancsi. Igen, és az amerikai jegyzék meg végre megtámogatná azt amit a Szabad Európa mond – tettem hozzá. Szuez miatt az európaiakra persze nem számithattunk.

Csütörtökön, November elsején, Magyarország felmondta a varsói Szerződést és bejelentette semlegességét. Közben felgyorsult, - úgy a dunai hajók, mint a Ferihegyi repülőtér igénybevételével -, a szovjet megszálló csapatok kivonása. Engem Marián Pista Kopácsihoz küldött két teherautó diákkal. Az volt a feladatom, hogy vegyem át Kopácsitól a Belügyminisztérium kulcsát és hozzam be a Műegyetemre az ott talált fegyvereket. Persze mi ott nem csak fegyvereket, de a finom konyak és pornográf magazinok mellett (életemben először akkor láttam ilyeneket) találtunk kémjelentéseket is. Megtaláltuk Budapest teljes besugó listáját, cimekkel, fényképekkel és annak megjelölésével, hogy az illetők hová vannak beépülve, kikről jelentenek. Éjjfél felé járt az idő, mire az összes fegyvert behordtuk az egyetemre. Ennél a pontnál visszatérek, - az eseményeket részletesebben leiró - naplóm idézéséhez:

Amikor megérkeztem, hogy jelentést tegyek Marián alezredesnek, a MEFESZ irodában teljes káoszt találtam. Pista ajtaja csukva volt. Kati sírt. Danner Jancsit sehol sem láttam.

– Mi történt? – kérdeztem Katitól.

– Pista idegösszeroppanást kapott. Feleségét névtelenül felhívta valaki. Azt mondta, hogy Pistát fel fogják akasztani. Az asszony idejött, hogy hazavigye. Szörnyű jelenetet rendezett. Azt sikoltozta, hogy visszajönnek az oroszok, jönnek megint a tankok, hogy nem akar özvegyen élni, árvákat nevelni, hogy mi lesz a kicsikkel, ha Pista nem megy haza?. Amikor elment, Pista összeomlott. Bezárkózott az irodájába. Nem veszi fel a telefont. Danner Jancsi és Varga Sándor egy tárgyaláson vannak, Majoross Imre vitte el őket autóval. Félek. A legrosszabbtól tartok.

– Mit tegyünk hát? Mit segítsek?

– Annyit megtehetnél, hogy a Tétényi úti kórházból hozol Pistának valami gyógyszert, nyugtatót vagy idegcsillapítót.

Gyurka már haza ment, igy gyalogosan kell mennem. Sietek, ahogyan csak tudok.

Sötét éjszaka volt, én meg rettenetesen fáradt. Éjfél már elmúlt. Az utcák sötétek, elhagyatottak, lépteim visszhangoztak a macskaköves utcán. Az a néhány kilométer, amit a kórházig le kellett gyalogolnom, végtelen hosszúnak tűnt. Hajnali egy óra is elmúlt, mire visszaindultam az egyetemre. Úgy vonszoltam magam a Bartók Béla úton, mint egy alvajáró. Lábaim sajogtak az Ávó székházban megmászott sok emelettől, s az éhségtől az ájulás környékezett. Nem is emlékeztem, hogy mikor ettem utoljára, inni is csak azt a konyakot ittam, amit az ávós tábornok szobájában találtam a pornográf magazinokkal teli szobában. A géppisztoly igencsak nyomta a vállamat, s megroggyant lábaim még annak terhét is nehezen viselték.

Mikor elértem a Gellért térre, egyszer csak lövéseket hallok. Magamhoz tértem. A lövöldözés a pesti oldalon, a Szabadság-híd túloldalán lehetett. Most a hídon két autó tűnt fel, amint nagy sebességgel közeledtek a budai oldal felé: elől egy kis szürke autó, mögötte egy nagy fekete. Az első kocsi olyan sebességgel fordult le a hídról, - balra az egyetem irányába-, hogy a kerekei felemelkedtek az úttestről. Ebben a pillanatban felismertem az autót: az egyetemi Skodánk volt, négyen ültek benne. A volánnál Majoross Imre, mellette Danner Jancsi. A Skodánk nyomában egy fekete Pobjeda, az ávósok kedvelt gépkocsija. A következő pillanatban újabb lövések dördültek. Világosan láttam a Pobjeda ablakán kihajló alak géppisztolyának torkolattüzét. Meglepett, hogy a tüzelés fülsiketítő hangja mellett a golyók fütyülését is hallottam. Úgy tűnt, mintha a fülem mellett húztak volna el azok. Megfagyott bennem a vér, lebénultan néztem az előttem lezajló jelenetet. Mint egy fénykép, úgy rögződött szememben a kép: Imre a volán fölé hajolva, Jancsi egyenesen ül, vállán ott a géppisztoly, még csak le sem vette, mig a hátsó ülésen levők előrebukva próbálnak fedezéket találni.

A Pobjeda volánjánál egy egyenruhás szőke ávós nő, mellette egy ávós tiszt, a hátsó ülésen egy másik. Mindkét férfi az autó jobboldali ablakaiból tüzel. A Skoda eléri az egyetem főbejáratát, nyomában a Pobjeda. Néhány másodpercre gyökeret vert a lábam, képtelen voltam mozdulni. Aztán újabb lövöldözést hallok a főbejárat felől, s ekkor teljes erőből futni kezdek abba az irányba. Futás közben átgondolom, hogy mit is kell tennem. Legfontosabb volt a lábam elé nézni, nehogy elessek a sötétben. A főbejárat 2-300 méterre volt; 20-30 másodperc alatt elérhetem. Ösztönösen vettem le vállamról a géppisztolyt, s anélkül, hogy tudtam volna, mit fogok tenni, magam előtt tartva futottam teljes erőmből.

Ahogy a bejárathoz érek, a sötétséghez szokott szemeim előtt kirajzolódik a felborult Skoda körvonala. A kocsi a jobb oldalán hever. Imre éppen kimászik a kocsinak az ég felé néző bal ajtaján. Jancsi mozdulatlan. A Pobjeda pedig száguld a Petőfi-híd felé.

Valami folyadék csöpögését és valami nyögést is hallok a Skoda irányából. Odarohanok, de közben egy nagy sebességgel közeledő autó hangjára leszek figyelmes. A Pobjeda volt. Úgy látszik, visszafordult a kocsi a Petőfi hídtól és most újra az egyetem főbejárata felé tartott.

Beugrok az ott álló gesztenyefa vastag törzse mögé, s látom, amint a hirtelen lefékező Pobjedából kiugranak az ávósok és további sorozatokat adnak le a Skodára. Géppisztolyaik torkolattüzénél jól látom az arcvonásaikat. Olyan közel voltak, hogy szinte láttam a szemük fehérjét. Fölemelem a géppisztolyomat, a fa törzséhez támaszrom és célozok. Amikor meg akarom húzni a ravaszt, de nem tudom. Pedig látom, hogy lövik a Skodát, érzem, hogy most meg tudnám menteni Jancsi életét, de egyszerűen képtelen vagyok meghúzni azt az átkozott ravaszt! Ránézek a biztonsági zárra. Ki van kapcsolva, tehát a fegyver használható, a baj bennem van! Nem tudok emberre lőni!

Volt bennem valami, valami gyűlölnivaló, szörnyű gyengeség, ami lehetetlenné tette, hogy a barátomat megvédjem, hogy megállítsam ezeket a bestiákat. Mindez egyetlen, szörnyű pillanat alatt játszódott le. Ez volt az a pillanat, amikor az ember felfedez magában valamit, amire egész életében szégyenkezve gondol vissza. E pillanat még ma is lelkiismeretfurdalást okoz és csak álmomban tudom jóvátenni. Olyan álmokban, melyekben férfi módjára viselkedik az ember… Az ilyen álom után aztán kimerülten és átizzadva ébred és kijózanítja a valóság hideg zuhanya, az hogy a pillanat, amikor azt a ravaszt meg kellett volna húznom, régen elmúlt és soha többé nem tér vissza.

Most a gyilkosok engem is észrevesznek és golyóik jégeső módjára záporoznak, verik a kövezetet a gesztenyefa megetti fedezékem körül. Ahogy a golyók a macskakövekre csapódnak, kis füstfelhők képződnek fölöttük. A félelem elszorítja a torkomat, agyam bénult. Szinte magamon kívülről figyelem testem mozgását, amint az átrepült a magas vaskerítés felett – csizmástól, géppisztolyostól -- és aztán lebukik a kerítés tégla lábazata mögé. Ilyen magasra még talán versenyen sem ugrottam soha. Kilesek a téglafal mögül s látom, hogy az ávósok most kézigránátokat dobálnak az egyetem bejáratára. Valahányszor kihúzzák a gránát biztosítékát, a gyújtószikra fénye alulról megvilágítja az arcukat. Gyűlölettől eltorzult képük már nem is emberi............

.....Úgy éreztem, hogy a Bécsbe való indulás elött még el kell búcsúznom Jancsitól. ő az aulában volt kiterítve. Arca kisimult, nyugodt. Ez a magas, szőke, szegedi gyerek jól játszotta a rá kiosztott szerepet. Kék szemei örökre lezárultak. Többé nem fog velem őrjáratra menni, nem fogja többé magyarázni, hogy milyen is kell legyen unokáink társadalma. Az ő szerepének vége, de a drámának folytatódnia kell. Menyasszonya, Gabi még nem tudja, mi történt. Jobb is, hogy nem látta ilyen állapotban. Huszonhét sebet számoltunk meg a testén. Majoross Imre szerint az ávósok azonnal követni kezdték őket, amint kilépett a tárgyalásról. Soha nem fogjuk megtudni, hogy megkérte-e Nagy Imrét, hogy hivjon ENSZ megfigyelőket vagy hogy követeljen legalább egy jegyzáket az amerikaiaktól.

Nekiálltunk, hogy Jancsinak ravatalt készítsünk. November 2-án, pénteken reggel hét óra lehetett, amikor egy hosszú asztalt vittünk be az Aulába. Itt, ebben az aulában kezdődött a Forradalom. Itt hallottam először Jancsi hangját, amint követelte, hogy hagyják beszélni a MEFESZ szegedi küldöttét. Azt a percet soha nem fogom elfelejteni. Eszembe jutott a dermedt csend, a bennünk ülő félelem, a DISZ pingvinek arroganciája, s a magányos kiáltás, ami mindent megváltoztatott, a remegő hang, amely ki merte mondani:

„Hagyják beszélni!”

Ahogy vittük a rögtönzött ravatalra, Jancsi közel kétméteres teste már merev volt, de én még mindig nem tudtam, nem akartam elhinni, elfogadni, hogy meghalt. Imre és Gyurka fogták a vállnál, Varga Sándor és én a lábánál. Ahogy vittük, az egyik cipője lecsúszott a lábáról. Megpróbáltam visszatenni, de a láb merev volt, nem tudtam visszaerőszakolni a cipőt. És ekkor valahogy belémdöbben a szörnyűség. Az, hogy most már minden hiába; szembe kell néznem a valósággal, Jancsi teste merev, Jancsi meghalt.

Kétségbeesetten próbálkoztam újra és újra, hogy a cipőt visszakényszeritsem Jancsi lábára. Valahogy az volt az érzésem, hogy ha ez sikerülne, akkor minden rendbe jönne. Ha vissza tudnám tenni a cipőjét, akkor a teste sem lenne olyan merev, akkor felülne és elmesélné, hogyan is zajlott a tárgyalás és elmondaná, hogy van remény, hogy nincs minden veszve. De a láb nem engedett, a cipő nem került a helyére és az egész ravatalt eltakaró hatalmas nemzetiszínű zászló alatt, Jancsi holtan feküdt, lábán egy szakadt zoknival.

Másnap, November másodikán, szombaton, Bécsbe kellett mennünk, mert elfogyott a vér a pesti kórházakban. Út közben nézegettem a Belügyből elhozott besúgó listát, olvastam egy angol katonai attaséról, - kit úgy szerveztek be, hogy elöször csempésszé tették -, de közben az eszem Jancsin és az ávósokon járt. Nem és nem értettem, s ma sem értem őket. Azt ugye értem, hogy mindig és mindenütt voltak és lesznek hazaárulók! Rákóczy idején is a saját népük ellen harcoltak a labancok és 1848-ban is voltak Windischgatznak magyar Bach huszárai. Nem azon csodálkozom, hogy 56-ban is akadtak pufajkások akik az idegen megszállók oldalára állva gyilkolták honfitársaikat. (Ilyen pufajkás volt Horn Gyula is, aki ellen én Somogyban, a Zöld Párt jelöltjeként képviselőválasztást veszitettem.) Azon viszont csodálkozom, hogy 1989 után a pufajkások képesek voltak újrairni a történelmet és azon is, hogy ezt sokan elfogadták. Igen csodálkozom, hogy mindazért amit tettek, még csak bocsánatot sem kellet kérniük, sőt képviselő meg miniszterelnök is lehetett ilyen emberböl. Hát ezt nem értem!

Miközben Bécs felé haladva mi megismerkedtünk Győrben Szigethy Attilával, láttuk Magyaróváron az egyetem tornatermében kiteritett 8O diák tetemét, - az ávéhás vérengzés áldozatait -, közben Nagy Imre az ENSZ közgyülésének összehivását követelte, (Egyesek szerint Koós Péter, Magyarország ENSZ delegátusa viszont nem neki, hanem a szovjeteknek dolgozott.)

Ugyanezen a pénteken a szovjetek sem voltak tétlenek. Kruscsov Bukarestbe hivta gyarmatairól a helytartókat. Kádár titokban, a többi nyiltan részt vett azon a gyűlésen, mely áldását adta a már pár nappal korábban, október 31.-én elhatározott második agresszióra. Egyedül Gomulka maradt távol és egyedül ő tiltakozott Magyarország katonai megszállása ellen.

Szombaton, November 3-ikán, a győztes forradalom 13-ik napján, megalakult az új, most már a több párt rendszernek megfelelő Magyar kormány, Kéthly, Tildy, Bibó, Losonczy, Maléter, .. résztvételével, s közben a szovjet csapatok lezárták az osztrák határt és körülvették a pécsi uránbányákat (melynek tulajdonjogát a mai napig nem hozták nyilvánosságra). Mi pedig egy 1OO fegyveres diákból álló testőrséget kültünk Király Bélának.

A SZABADSÁGHARC

Vasárnap reggel, - két hétre a 16 Pont megfogalmazásától -, ágyudörgésre ébredtünk, majd hajnali 5:2O-kor Nagy Imre bejelentette: “..Csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van..” 7 órakor a Magyar Irószövetség segélykiáltását közvetitette a szabad Kossuth radio és az után pár perccel végleg elhallgatott. A tűzszünet tárgyalásra csalt Maléter Pált már letartóztatta Szerov tábornok és nemzetőrség Deák Téri irodájában, - máig ismeretlen okból – már eldörrent a pisztoly, megsebesült Decsy János. Aztán a kora délutáni órákban Mindszenty biboros az Amerikai, a kormány a Jugoszláv követségre menekült (Gáti Károly szerint Titó, a szovjetekkel együttműködve, csapdába csalta őket.)

Egy személy maradt az Ország Házában: Bibó István állam miniszter! ő népünk nevében memorandumot irt a nagyhatalmaknak, aztán azt négy nyelvre leforditotta és személyesen kézbesitette a nagykövetségekre. Ezzel egy időben az Egyesült Államokban véget ért Eisenhower tábornok választási kampánya és az Egyesült Nemzetek pedig megkezdte, majd a magyar delegátus (Koós Péter) kérésére berekesztette a “Magyar Kérdés” tárgyalását, melyet a nyugati hatalmak sem eröltettek.

Magyarország megszállására a szovjet több tankot vetett be (cca 2,OOO), mint Hitler Franciaország megszállásakor. Budára, - a pesti ellenállás miatt -, csak másnap, hétfőn értek át a szovjet tankok. Nekünk a Műegyetemen 14 páncélosunk és 3,OOO felfegyverzett diákunk állt készültségben, de parancsnokaink vagy a tankok kezeléséhez értő katonáink mind eltüntek. Pontosabban egy hadnagy maradt ott velünk. ő kivitt egy páncélost a Körtérre és több szovjet tankot megsemmisitett mielött ő maga is elesett.

Még a harc közben is hangszóró közvetitette a Szabad Európa rádió hazug propagandáját és a kb. 5OO diák másnap hajnalig védte a teret. Engem az oroszok - az egyik sebesült diáklánynak egy orvosi rendelőbe szállitása után - fogtak el. Marika, mikor az orvosi rendelő sebesültekkel tömött padlójára letettük suttogva igy szólt: “Öcsi, van a zsebemben egy kis cukor, vegyél!” Elsirtam magam. (Öcsinek hivott, mert a valódi nevemet senkinek sem mertem megmondtani.)

Az orosz fogságból való szökésem után még sok szörnyűséget láttam. Ilyen volt egy orosz tank által szétlőtt és kigyulladt vöröskeresztes kocsi, melyre rázuhant az abból kiugró fiatal, szőke orvosnő vagy nővér. Nem birt mozdulni. Először a haja, aztán már a ruhája is égett. A tank pedig lelőtte a segitségére sietőket. A leány először üvöltött, aztán hörgött, végül már csak a húsa sercegett. Rémálomnak is rossz volt! Mi, az épület sarkának védelmében, tehetetlenségünkben puszta kézzel téptük le az épület esőcsatornáját, s azzal kapartuk le a szörnyű holttestet.

A harc még folytatódott, a Vörös Izzó és Dunapentele még tarották magukat amikor a Nemzetőrség parancsnoka, Király Béla már Bécsben volt. November 17.-én mi még megtartottuk a MEFESZ utolsó gyűlését, szavaztunk arról, hogy maradjunk vagy meneküljünk?. Én a maradni kivánókkal tartottam. Röpcédulákat terjesztettünk és hirdettük, hogy “újra kezdjük!” November 22.-én Kádár és a szovjetek elhitették szegény Nagy Imrével, hogy csak tárgyalni kivánnak vele, - a hazaáruló Kádár személyesen is garantálta biztonságát -, de amikor Imre bácsi elhagyta a jugoszláv követséget, letartóztatták és Romániába hurcolták.

Engem otthon keresett az ÁVH, nem mertem hazamenni, ott aludtam ahol rám esteledett, ott ettem ahol megéheztem, fizetségnek elég volt a nemzetőr karszalagom, egyetlen házigazda nem akadt, aki fizetni engedett volna, családtagja voltam egy nemzetnek. A zsebemben lapuló 2O forintomat nem tudtam elkölteni.

Apám napok óta keresett, s amikor rám talált, megparancsolta, hogy meneküljek. Nekem Apám szava szent volt, nem is volt kérdés, hogy szót fogadjak-e? Igy, November 24.-én átléptem az osztrák határt. A határ elött, - még a magyar oldalon -, egy pásztor gyerek kezébe nyomtam a 2O forintomat. ő elfogadta, tudta, hogy arra nekem már többet nem lesz szükségem ….

A TANULSÁG

A megbékélés persze nem jelent feledést! Nem, soha nem szabad elfelejtenünk a bitófán meghalt 350 mártirunkat, a többezer hősi halottunkat, a több tizezer Kazahsztánba deportált, vagy a negyed millió idegenbe tántorgott emigránst, az ország lakóinak 3 százalékát. (Arányosan számolva annyit embert, mintha Amerika elveszitene hazaszerető fiataljai közül 8-9 milliót.) Elfelejteni nem szabad! Nem, tőkét kell kovácsolni abból, a magyar jövő javára kell forditanunk azt. Meg kell értetnünk a nemzettel azr is, hogy 56 igenis győzött, hogy egy kis nép nem csak az emberiségnek adott ajándékot, amikor lerántotta a leplet a vörös barbarizmusról, de önmagának is, mert visszaadta népünknek az egységet és az önbecsülést! Nos, melyek is ezek a tanulságok?

Az egyik az, hogy 1956 elött 5OO évvel, 1456-ban, Hunyadi egy évszázadra megmentette Európát, amikor Nádorfehérvárnál (ma Belgrád) szétverte a török hadakat. És mit kaptunk ezért Európától? Kaptunk deli harangszót, Trianont és Yaltát! 5OO évvel később, 1956-ban a pesti srácok megmutatták a kommunizmus igazi arcát, halálra sebezték a barbár vörös birodalmat és újra megvédték Európát. És ezért mit kaptunk? Kaptunk Szuezt, kaptunk Reagan-Gorbacsov paktumot. Kaptunk rendszer váltást elit váltás nélkül. Kaptunk, hadd ne mondjam, hogy mit...

És mi a tanulság? Az, hogy CSAK magunkra számithatunk!

De 56 megmutatta azt is, hogy ez a CSAK nem is olyan kevés! 56 megmutatta, hogy amikor mi magyarok egyetértünk céljainkban, összefogunk és hiteles vezetőket követünk, akkor csodákat tudunk művelni! Igen, csak a lakály koldul, az önbecsülő ember megvédi azt ami az övé! A sajátját megvédeni az ő dolga, nem másé! (1992 október 23.-án, egy szakasz honvéd megakadályozhatta volna határfolyónk elterelését, s a világ helyeslőleg bólintott volna, ha megtesszük!) Igen, a szolga népnek, az öncsonkitást szabadon megszavazó népnek, a testvéreit kirekesztő népnek, annak nincs hazája! Az nem csak a nemzetét amputálja, de a saját lelkét is. Az megérdemli a multik lakály-kormányát!

És az is tanulság, fontos tanulság, hogy a demokrácia csak lehetőséget ad a kibontakozásra. A szabad sajtó, szabad választás és jogrend csak lehetővé teszi, hogy meggyógyulhasson a magyar lélek, visszatérhessen népünkbe az önbizalom és önbecsülés, hogy újra Közép Európa (vagy a Kossuth megálmodta Dunai Konfederáció) vezető állama legyünk, de ezt a lehetőséget csak egy olyan társadalom tudja kihasználni, amelyik megértette, hogy rajta, az ő szavazatán múlik az unokái és nemzet jövője! Csak egy olyan társadalom, mely olyan állampolgárok közössége, akik mint a haza gazdái tartják kezükben a Magyar jövő gyeplőjét, akik Kennedy elnökkel együtt mondják: “Ne azt kérdezzed: mit kaphatsz az országodtól? Azt kérdezzed, hogy mit adhatsz a hazának?”

Meg kell értenünk azt, hogy amikor a rendszer úgy válik kommunistából kapitalistává, hogy közben az uralkodó osztály a helyén marad, akkor ez a réteg már nem az elveit, hanem csak a privilégiumait, a zsákmányát védi és ezért nem a köz hanem az önérdekét szolgálja. Meg kell érteni, hogy van ami fontosabb, mint a párt, fontosabb mint az ideológia vagy a job és bal oldalak! Meg kell érteni, hogy a kibontakozáshoz szükséges, hogy legyen olyan is amiben mindannyian egyet értenünk, amiért mindannyian összefogva dolgozunk, ami az egész nemzet közös célja, érdeke.

1956-nak talán legfontosabb üzenete, a jelszavunk volt, az hogy “Aki Magyar velünk tart!” Hogy mindenkit befogadunk, de csak azt akinek a szive magyar. Nem engedjük át a hazát a PR manipulátorok zsákmányának. Nem engedjük, hogy ezek a jól fizetett professzinális agymosók, - akik megpróbálnak az uralkodók véleményéböl uralkodó közvéleményt formálni – a multik uralmát szocializmusnak, a hazaszeretetet sovinizmusnak, a hazug miniszterelnököt hősnek tüntessék fel (elvégre nem az a baj, hogy bevallotta, hanem az, hogy elkövette). Nem engedjük, hogy 56-ra vasrudakkal emlékezzen a nemzet, hogy összemossák a szabadságharcost a pufajkás hazaárulókkal,

1956 fő üzenete, hogy higgyünk a jövőnkben, higgyünk önmagunkban, szeressük a hazánkat: legyünk újra család, minden magyar testvérünket befogadó és megvédő család!

Lipták Béla