Magyar Baráti Közösség: Itt-Ott ::: 1956 Forradalom

Lipták Béla: 1956 Üzenete: Család volt a nemzet, legyen újra az! - I rész

Keleti Part 2456

Amíg lent folytak a szónoklatok, én szorgalmasan fényesítettem „arany” gyűrűmet, amit 36 forintért vásároltam és melynek aluminium családfájában valami réz beütés is lehetett, mert időnként szép zöld patina borította. Már-már kezdeti siker koronázta a megnyálazott zsebkendőmmel végzett fényesitési igyekezetemet, amikor Attila oldalba bökött és lemutatott a pódiumra, ahol valami tülekedés folyt a mikrofon közelében. Hirtelen csend támadt a teremben, mindenki dermedten figyelte a szokatlan fejleményt. Egyszerrecsak egy hangot hallunk: – „Szegedről jöttem, beszélni akarok!”

Hihetetlen! Ilyen még nem volt! A levegőben szinte izzik a feszültség. Nem is tudjuk, hogy ki beszél, de azt látjuk, hogy a DISZ pingvinek egy vékony fiút (jóval késöbb megtudtam, hogy Kiss Tamást ) próbálnak eltuszkolni a mikrofon közeléből. A fiú diáknak látszik, s egyre beszél, gesztikulál, de nem halljuk, hogy mit mond, mert a kékzakós DISZ-esek ellökdösték a mikrofontól.

Mivel előadásomban az 5O év elötti naplómból is idézek, de e mellett, a mai tudásom alapján is leirok egyet-mást, a megkülönböztetés céljából, a múltat naplószerűen idéző soraimat dőlt betükkel fogom irni.

NEMZETKÖZI HELYZET ÉS A FŐSZEREPLŐK

Mielött az 1956-os magyarországi eseményekre térnék, képet adok a Yalta utáni hidegháború világáról és benne Moszkva, Washington, a CIA, Szabad Európa, Szuez és a magyar vezetők szerepéröl. Kezjük talán Moszkvával:

Kruscsov 1953-ban lezárta a “sztálin korszakot”, elitélte Sztálin barbár tetteit, megbélyegezte és elutasitotta azokat. Ezután,1954-ben kivonta csapatait Ausztriából. Ezzel a két a tettével ellentmondó helyzetbe hozta önmagát, mert egyrészt megnehezitette önmaga számára a sztálini eszközök alkalmazását, másrészt felszámolta Magyarország megszállásának magyarázatát: azt, hogy az Ausztriában állaomásozó szovjet csapatok szárazföldi ellátásának biztositására vannak a szovjet csapatok hazánkban. Késöbb, hogy új magyarázatot adhasson a katonai megszállásra, 1955-ben létrehozta a Varsói Paktumot.

Kruscsov a sztálinizmust úgy kivánta felszámolni, hogy közben megőrizze a szovjet birodalom egységét, beleértve kelet európai gyarmatokat. Ez a kettősség zavarossá, bizonytalanná tette a szovjet külpolitikát. Igy történhetett, példáúl, hogy Moszkva 1953-ban az reform kommunista Nagy Imrét helyezte a miniszterelnöki székbe, majd 1955-ben menesztette és helyére a sztálinista Rákosit majd Hegedüst tette, kiket 1956-ban aztán megint Nagy Imre követett. 1955-ben valószinüleg azért váltották le Nagy Imrét, mert féltek egy osztrák-jugoszláv-magyar szövetség létrejöttétöl, mig 1953-ban azért is tették Nagy Imrét Rákosi helyére, mert úgy gondolták, hogy az “ember arcú kommunizmus” retorikájával őt jobban azonositja a társadalom, de nem gondolták komolyan a rendszer megváltoztatását.

Rákosi lecserélésének másik oka a “zsidó kérdés” volt. Sztálin tudatosan szitotta az anti-szemitizmust (azzal, hogy zsidókat nevezett ki bábkormányai élére, mert úgy gondolta, hogy ezzel, a kommunisták helyett rájuk irányitja a társadalom ellenérzéseit). Ebben Kruscsov véleménye különbözött Sztálinétól, mert Kruscsov mint pozitivumot hangsúlyozta, hogy Nagy Imre nem zsidó. Persze Nagy Imrét a szovjetek számára az is megbizhatóvá tette, hogy a Vörös Hadseregben harcolt az orosz polgárháború és a második világháború idején, hogy felvette a szovjet állampolgárságot és hogy besugóként dolgozott az NKVD-nek.

A szovjet külpolitika bizonytalansága okozta azt is, hogy 1956 júniusában brutálisan leverették a poznani munkások felkelését, majd októberben mégis az anti-sztálinista Gomulkát helyezték hatalomba. Hasonlóképpen ezért történhetett az is, hogy amikor a Magyar Kommunista Párt 1956 október 23.-án kinevezte Nagy Imrét miniszterelnökké, azt Kruscsovék elfogadták. Kruscsov el sem tudta képzelni, hogy Nagy Imre kommunistasága mellett egyben magyar hazafi is, olyan ember aki ugyan nem vezette a nemzetet (követő tipus volt, parancs végrehajtásra született), de miután megismerte és meghallgatta a “danner jancsikat”, a forradalom irányitót, tehát amikor meggyőződött népe igazáról, akkor viszont a halált is bátran vállalta és igy mégiscsak belépett a tragikus sorsú, hős magyar hazafiak sorába.

Ugyanigy bizonytalankodott, ingadozott a szovjet vezetés a második szovjet támadást illetően is. Október 3O-án a szovjet Politbüró még hazánk második megszállása ellen döntött, majd 31.-ére, - kevesebb, mint 24 óra múlva - mégis elrendelte a támadást. Persze ebben a “pálfordulásban” szerepet játszhattak a köztársaság téri és a szuezi események is.

A szovjetek és Nagy Imre viszonyát illetően meg kell emliteni Titó kétkulacsos szerepét is. Titó ugyanis, a második szovjet agresszió után konzultált a szovjetekkel és a velük való megegyezés alapján, Nagy Imréék elfogatását megkönnyiteni hivta meg a magyar kormányt a Jugoszláv Követségre. Késöbb, ebből a csapdából kerültek a szovjetek zezébe.

Az Egyesült Államok külpolitikáját főleg belpolitikai szempontok irányitották. A Dulles testvérek - a külügy és a CIA élén - egyetértettek abban is, hogy Magyarországnak nincs stratégiai jelentősége. Ezért is vilt, hogy összesen egy CIA ügynök – Katona Géza – tartózkodott Budapesten! (Annak érzékeltetésére, hogy milyen jelentéktelennek tartotta a CIA Budapestet, megjegyzem, hogy amikor mi Amerikában 1957-ben megalakitottuk a MEFESZ-t, két CIA ügynök volt beosztva a mi megfigyelésünkre.) A két Dulles abban is egyetértett, hogy a kisujjukat sem fogják felemelni a meghirdetett “felszabaditási” politika kivitelezése érdekében. (Ebben hasonlitott az amerikai politika a szovjetéhez, akik pedig az “ember arcú kommunizmust” nem gondolták komolyan.) Eisenhowert a választás kimenetele érdekelte, s a “felszabaditási” retorikát csak a szélsőjobb (McCarthy szenátor) semlegesitésére találta ki, de eszébe sem jutott azt tettekkel is alátámasztani. A “felszbaditási politika”, a “vasfüggöny visszaszoritása” csak madison avenue-i trükk, hollywoodi szemfényvesztés volt. Ezért történhetett meg az is, hogy magyar forradalom teljesen készületlenül érte és az is, hogy az Egyesült Államok még egy megfigyelőt vagy egy tiltakozó jegyzéket sem küldött a szovjet agresszió miatt.

Az is jellemezte az amerikai külpolitikát, hogy nem láttak különbséget a szovjet-vazallusok és a nemzeti kommunisták között. A CIA szócsöve, a Szabad Európa Rádió persze napról napra hirdette a felszabaditási politikát, szónokolt a kommunizmus visszaszoritásáról, s a rádió egyes alkalmazottai még el is hitték, hogy ezt a hatalom komolyan gondolja. Ezért történhetett meg péláúl, hogy Borbándy Gyulának és Kovács Imrének, a Magyar Osztály munkatársainak, majdnem az állásába került, hogy fel merték emelni szavukat a magyarság tudatos és felelőtlen félrevezetése miatt.

Tudjuk, hogy a Yaltai osztozkodás eredményeként, Sztálin megkapta a kelet európai gyarmatokat, Amerika és Anglia osztozkodtak a középkeleti olaj forrásokon, melyekhez a Szuez kabális biztositotta a rövid utat. Mikor Nasszer, az amerikai-angol tőkével indult új Aswan gátat államositotta és szovjet pénzen fejezte be, Anglia, Franciaország és Izrael elhatározták, hogy visszafoglalják azt. A támadást 1956 decemberére tűzték ki, de amikor október 23.-án kitört a magyar forradalom, előrehozták azt. Az előrehozási döntés már másnap, október 24-én megszületett Páris külvárosában, Sévresben ahol Ben Gurion találkozott a francia és angol partnereivel. Úgy gondolták, hogy mivel Amerikát leköti a választási kampány és a Szovjeteket leköti a mi forradalmunk, ezért egyik nagyhatalom sem fog Nasszer védelmére sietni és igy könnyedén visszaszerezhetik a Szuez biztositotta hajóutat.

Az október 24.-i megegyezés után, - a szuezi támadás előkészitésére -, október 29-én az izraeli csapatok behatoltak Egyiptomba (Gázába) és pár nappal késöbb, október 31-én megkezdődött Szuez bombázása. Érdekes megjegyezni, hogy ugyanezenezen a napon történt, hogy Kruscsov megváltoztatta a politbüró előző napi döntését és a Magyarország elleni agresszió mellett döntött. A Politbüró október 31.-i ülésének jegyzőkönyve szerint kijelentette, hogy az angolok és franciák szuezi dolgaiba most nem kell beavatkozni! Igy láthatjuk, hogy miközben az egyik oldal Szuez elfoglalására, a másik Magyarország lerohanására készült, Amerika a választásokkal volt elfoglalva. Amerika persze nem támogatta se a szuezi támadást, sem a támadás előrehozását és miután az mégis megtörtént, egy hónappal késöbb, decemberben aztán kiparancsolta Szuezből a szövetségeseit.

Most, hogy igy felvázoltam 1956 októberének világpolitikai hátterét, rátérek az akkori eseményekre:

A 16 PONT SZÜLETÉSE

Olyan családból származom, mely sokat szenvedett a kommunizmustól, még akasztás is volt közvetlen környezetemben. Ebböl, 2O éves koromra megtanultam, hogy a hatalommal nem jó ujjat húzni, hogy a kommunizmus olyan, mint az éjjel sötétje: én azon változtatni úgysem tudok. A másik meggyőződés amit családomtól magamba szivtam, az a tudás, a tanulás fontossága volt. (Nagyapámnak, a 1OO év elötti doktori disszertációja teremtette meg az előfeszitett vasbeton és igy a felhőkarcolók épitésének tudományos alapjait.) Ezért én minden áron meg akartam szerezni a mérnöki diplomámat, nem politizáltam, tudomásúl vettem megszállott hazám állapotát, szabad időmet sportolással, zenéléssel és a leányokkal töltöttem.

Október 22, Hétfő

Ezen a borus októberi napon, mikor Kerepesről beértem az egyetemre, első utam az ösztöndij irodába vezetett, mert egy filler sem volt a zsebemben és Ágnessel abban maradtunk a tegnapi versenyen, hogy megnézzük a “Selistyei Asszonyokat”- amit Bástya moziban adtak-, délután 4-kor. Hosszú könyörgésre volt szükség az ösztöndij irodán, hogy októberben kiadják a novemberi ösztöndijamat, de végül sikerült, s mint 14O forint boldog tulajdonosa mentem a meghirdetett naggyülésre, délután 2 órakor az aulába. (Itt átváltok jelen időre, mert igy talán az olvasó is jobban beleéli magát az eseményekbe).

Attilával a Műegyetem nagy előadótermének, az aulának karzatán helyezkedtünk el. Az aula díszes, márványborítású falai és márvány oszlopai alatt, az egyetem egykori rektorainak mellszobrai sorakoztak. Egyiküknek, Sztoczek rektornak mellszobra, mely a DISZ iroda előtt áll, két hét múlva majd életmentő szerepet fog játszani az életemben, de most nem tűnik ki a többi közül. Ezekröl a rektorokról, mellszobrokról semmit sem tudtam akkor.

Mikor Attila észrevette érdeklődésemet, megjegyezte: – Tudtad, hogy sokan közülük zsidók voltak? – Kisvártatva hozzátette: – Akárcsak Rákosiék meg az ávósok.

A teremben lehettünk vagy kétezren, de egyikünk sem figyelt igazán oda, hogy mi is történik a pódiumon. Az összegyűlt diákok egymásközti beszélgetéseinek monoton duruzsolása hatotta át a termet, míg a szokásos, szabványos kommunista szónoklatok foszlányai csak úgy elszálltak a fülünk mellett. Ilyen volt minden ilyen gyűlés: ők beszéltek, mi pedig azzal védekeztünk, hogy nem figyeltünk oda.

Alattunk, a földszinten, a pódiumon ült a két rektor, Gillemot László és Cholnoky Tibor. Mellettük néhány professzor, az egyetemi párttitkár és a pártfunkcionáriusok, valamint a DISZ helyi vezetősége. ők, egyforma kék zakóikban, fehér ingükben és vörös nyakkendőikkel, no meg jóllakott, kövérkés alkatukkal, úgy hatottak, mint valami pingvin-csapat. Igy is hivtuk őket, ők voltak a „pingvinek”.

A gyűlést maga a DISZ hívta össze abból a célból, hogy az akkor már érzékelhető politikai erjedést meglovagolják s a reformokat követelő diákság élére állva a helyzetet a kezükben tartsák. Így remélték megakadályozni, hogy egy független diákszervezet jöhessen létre. Mióta megalakult Szegeden a MEFESZ, a DISZ egyszerre elkezdett törődni a diákságot foglalkoztató gondokkal. Hirtelen fontosak lettek nekik olyan kérdések, mint a kedvezményes utazási bérletek és olcsóbb tankönyvek ügye, a koszt és a diákszállások minősége. Mi mindehhez nem szóltunk hozzá, csak hagytuk őket beszélni, elvégre a hitelüket már régen eljátszották.

Hihetetlen! Ilyen még nem volt! A levegőben szinte izzik a feszültség. Nem is tudjuk, hogy ki beszél, de azt látjuk, hogy a DISZ pingvinek egy vékony fiút (jóval késöbb megtudtam, hogy Kiss Tamást ) próbálnak eltuszkolni a mikrofon közeléből. A fiú diáknak látszik, s egyre beszél, gesztikulál, de nem halljuk, hogy mit mond, mert a kékzakós DISZ-esek ellökdösték a mikrofontól.

Közben Orbánné, a párttitkár ragadta magához a mikrofont és dorgálni kezdte a közönséget: – „A maguk feladata a tanulás!” – azután majdnem kiabálva folytatta: – „Mi nem kérünk a szegedi MEFESZ-ből! Nincs szükségünk újabb szegedi gondolatokra!” Fogalmam sem volt, mi a baja Szegeddel, a szegedi gondolatról azt sem tudtam,hogy eszik-e vagy isszák. De ez a bátor szegedi gyerek, ez nagyon imponált!

Nem fért a fejembe, hogy mit is akar ez a szegedi diák? Megbolondult? Nem tudja, hogy ilyesmiért kicsaphatják az egyetemről, de akár még börtönbe is kerülhet? Legjobb esetben egy alapos verést biztosan kiosztanak neki az ávón. Hát nem tudja, hogy nekünk nincs beleszólási jogunk semmibe? Nem tudja, hogy a mikrofon azoknak van fenntartva, akiket az elvtársak oda engednek. Még a DISZ-pingvinek is csak azt mondhatják, amit már előzőleg egyeztettek a pártvezérekkel. De még a kijelölt szónokoknak is csak elismételhetik a nekik kiosztott szöveget.

Attila megjegyzése saját gondolataimat visszhangozta: – „Te érted, mi történik ott lent?”

Időközben bevonultak a terembe a katonai tanszék vezetői, s helyet foglaltak a pódiumon. Az egyetemen egyedül nekik volt fegyverük és azt állandóan viselték is. Halálos csönd támadt, mindenki a pódiumot nézte. Ám a szegedi diák nem adta föl a harcot. Láttuk ahogy tovább próbálkozott, hogy az őt visszatartók gyűrűjéből kiszabadulva visszakerüljön a szónoki emelvényre. Én folyattam a gyűrüm fényesitését, de egyszer csak a hallgatóság soraiból bekiáltott valaki:

– Hagyják beszélni!

Meghűlt a vér az ereimben. Ilyenre még nem volt példa, mióta a Vörös Hadsereg „felszabadította” Magyarországot. A merész hang egy hatalmas termetű, szőke ötödéves építészhallgatóé, Danner Jancsié volt. Jancsi fülei vörösek, szája remeg, de nem hátrál – elszántan néz szembe az őt rémülten figyelő kétezer diákkal.

– Elment az esze – gondoltam.

Közben egy újféle, méltatlankodó moraj terjed a termenben és akkor, néhány sorral előttünk, az egyik évfolyamtársam, Zsindely Laci bátortalanul tapsolni kezd. És ekkor megtörténik az első csoda: Mintha lavina indult volna meg, először négyen-öten, majd tízével, százával csatlakoztak a futótűzként terjedő tapsviharhoz. A fülsiketítő zajban inkább leolvastam Attila szájáról, mint hallottam azt, hogy:

– „Tapsolj, vagy soha többé nem állok szóba veled!”

Hihetetlen látvány volt. A székeiből felemelkedő közönség tapsorkánjára az emelvényen helyet foglaló pártemberek zavartan és tehetetlenül tanácstalankodtak. Még sohasem láttam őket ilyen elbizonytalanodottnak. Az izgalomtól a hátamon futott a hideg miközben tapsoltam, mint egy megszállott. Az agyamban vadul kergetőztek a gondolatok: Lehetséges mindez? Vagy csak képzelődöm? Tényleg képesek vagyunk nyíltan ellentmondani azoknak, akik eddig mindig csak dirigáltak nekünk? Mégis számít a mi véleményünk? Hát számíthatunk mi is? Lehet fontos az, amit mi gondolunk? Lehet, hogy ezentúl szabadon beszélhetünk? Lehet, hogy ezekkel az én gondolataimmal nem is vagyok egyedül?

Felborult a rend, káosz tört ki a teremben. A párttitkárnő a telefonhoz rohant. A pingvinek halálsápadtan toporogtak. A katonai tanszék tisztjei pisztolyaikon tartották kezüket, a DISZ titkár pedig valamit éppen ordított a mikrofonba. A hangzavarban egyszercsak újra hallom a korábbi hangot, ezúttal már határozottabban és hangosabban:

– A szegedi MEFESZ küldötte vagyok! Engedjenek beszélni!

Úgy éreztem magam, mint akit hipnotizáltak. Lassan, szinte gondolkozás nélkül emelkedek fel a székemből és indulok a hang irányába. Látom, hogy Attila is ugyanezt teszi. Valami ellenállhatatlan belső indíttatástól tettünk igy és tucatjával indultunk a terem minden pontjáról a hang irányába. Volt valami felemelő s egyben riasztó is ebben a spontán megmozdulásban. Mentünk előre anélkül, hogy tudtuk volna, ki tart velünk. Mindannyian a pódium felé tartottunk, ahol az elszánt, de ugyanakkor riadt pingvinek körülfogva tartották a szegedi MEFESZ-es fiút.

Ahogy közeledtünk, a pingvinek köre egyre ritkult, ahogy nyomultunk a mikrofon irányába, tóltunk magunk elött mindenkit. Mikor kinyúltam az egyik kövér pingvin felé, hogy eltoljam az útból, a felcsúszott kabátujjam alól kivillant a karórám. – Szent ég, 3 óra 40 perc, lekésem a randevút, oda a mozielőadás! De aztán, alig 5 méterre tőlünk megláttam a mikrofont. Teljes erővel nyomultunk előre. A DISZ ellenállás csökkent, majd teljesen szétesett és ekkor Danner Jancsi megmarkolta a mikrofont, szájához emelte:

– „Felkérem a szegedi egyetem küldöttjét, hogy jöjjön a mikrofonhoz!”

Hatalmas ováció fogadta a bejelentést. Aztán láttam, ahogy a 190 centiméternél is magasabb Jancsi lehajol és átadja a mikrofont egy sovány fiatalembernek, akit mi védőgyűrűként vettünk körül. Szemembe könny szökik, mikor ő határozott hangon megkezdi beszédét:

– Diáktársak! Magyarok!

Fényképezőgépek villannak, idegenek rohannak a telefonokhoz, filmesek reflektorai világítják meg a termet. A szegedi mindezzel nem törődik, csak elkezd beszélni:

– Megint Lengyelország felől fúj a szabadság szele. A nálunk tanuló lengyel vendégdiákok támogatásunkat kérik. Az orosz csapatok körülfogták Varsót, de a lengyel csapatok is körülfogták az oroszokat. Poznan még szabad, de be van kerítve. Lengyelország nekünk is utat mutat, de egyben támogatásunkat is kéri. Nem hagyhatjuk cserben őket! Mi, szegedi egyetemisták elhatároztuk, hogy követjük a lengyelek példáját és megalakítjuk a független diákszervezetünket, a Magyar Egyetemek és Főiskolák Egyesületeinek Szövetségét, a MEFESZ-t. Csatlakozzatok ti is, alakítsátok meg a saját MEFESZ szervezeteteket.

Ekkor egy kicsit belezavarodik a mondókájába, elhalgat, s a csendben, valahol a hátsó sorokban, egy leány elkezdi, egészen halkan, szinte ijjedten, énekelni Himnuszt. Először bizonytalanul, majd fokozatosan, egyre erősebben és határozottabban átveszi azt tőle a teremben összegyűlt kétezer ember. Van ebben valami dacos, valami a rendszernek, a hatalomnak ellentmondó gesztus, mert a Himnuszt, ha nem is merték hivatalosan betiltani, de a kommunisták nem szívelték, s ritkán lehetett azt nyilvános alkalmakon énekelni; valahogy összeegyeztethetetlennek tűnt az „Isten” szóval kezdődő ima a kommunista eszmékkel. Így főleg templomban, mise végén énekeltük.

Az aula hatalmas csillárja remeg és rezegnek az ablakok is, ahogy teli torokból, könnyes szemmel, feszes vigyázzállásban együtt énekeljük nemzeti imánkat. Mire a végéhez érünk, mintha valami csoda történt volna, mert mi, a korábban félős, kiszolgáltatott diákok szinte újjászülettünk. Olyan volt, mintha valami közös esküt tettünk volna és ettől valahogy elmúlt a félelem, már nem féltünk és fel is szabadultunk.

Délután öt óra lehetett, mikor közfelkiáltással megszavaztuk, hogy a Műegyetemen is megalakul a MEFESZ. A pártemberek és a DISZ-pingvinek még mindig a pódiumon toporogtak, de a mikrofon most már a mi kezünkben van. Most már mi döntünk, hogy ki beszélhet, és nem tagadtuk meg senkitől a szót. A hallgatóság döntötte el, hogy kit kíván meghallgatni. Ha a diákok egyetértettek a szónokkal, megtapsolták, ha nem, kifütyülték.

Az első felszólalók még csak a magunk diákgondjairól beszéltek. Egyikük a nyugati nyelvek oktatását, egy másik a kötelező marxizmus-leninizmus eltörlését szorgalmazta. Közben persze futótűzként terjedt a városban gyűlésünknek híre, egyre-másra érkeztek az egyetemek és üzemek küldöttei. Valami csoda folytán, amit máig sem értek, az egész városban híre ment, hogy nálunk valami rendkívüli történik. A felszólalások pedig egyre szenvedélyesebbé, a követelések egyre radikálisabbá váltak.

Engem az eufória teljesen hatalmába kerített. Kezdtem hinni, hogy én is számítok, hogy számít a véleményünk, hogy a jövőnk a saját kezünkben is lehet. Ezekben a percekben a tegnap még cinikus, passzív emberekből cselekvő, hittől és tettvágytól izzó hazafiak lettünk. Úgy éreztem, hogy életemnek van értelme és ezért minden erőmmel szolgálni akartam az ügyet, mely honfitársaimat szabaddá, büszke és boldog polgárokká teszi majd.

Pillanatnyi eufóriámat hirtelen a kétség és félelem váltotta fel. A lelkesedés nem pótolhatja a tapasztalatot, s nekünk nincs tapasztalatunk. Mi lesz, ha valami ostobaságot követünk el? Honnan tudjuk, mi a helyes viselkedés céljaink elérésére? Aztán, mintegy válaszként saját kérdésemre, meghallom, amint a soron következő felszólaló bemutatkozik: – Szilágyi József vagyok. A felnőtt esti tagozat hallgatója volt, Nagy Imre köréhez tartozó reformkommunista. Feszült figyelemmel hallgattuk.

Amit csináltok, az nem törvényellenes! A Népköztársaság alkotmánya biztosítja a szólásszabadságot és a kormányhoz való felterjesztések benyújtásának jogát. Nem csak jogotok, kötelességtek is, hogy kinyilvánítsátok gondjaitokat, a kormányzatnak pedig kötelessége, hogy azokra választ adjon.

Szilágyi után Kuczka Péter költő vette át a mikrofont.

– Nem értek egyet a párttitkárotokkal. Ma nem a tanulás a legfontosabb dolgotok, ma annál is fontosabb feladatotok van. Poznanban sztrájkolnak a munkások. Varsót tankok veszik körül. Ma szolidaritást kell mutatnotok a lengyel dolgozókkal, a munkásokkal kik mindannyiunkért küzdenek.

A 1848-as 12 pont mintájára próbáltuk összeállítani követeléseinket.

Hét órára járhatott az idő, amikor egy félénk, dadogós diák lépett a mikrofonhoz. Zavartan, alig hallhatóan csak ennyit mondott:

– M-m-mi lenne, h-h-a k-k-kimennének az oroszok?

A hatás leírhatatlan volt. Pillanatnyi halálos csönd után az összegyűlt tömeg egy emberként ugrott fel székeiből és egetverő, véget nem érő ovációval fogadta a javaslatot. Szinte hihetetlen volt, hogy végre valaki ki merte mondani azt, amit mindnyájan gondoltunk, de senkinek sem volt bátorsága hangosan kimondani. És ekkor, az általános ováció mellett, először még az üdvrivalgással vegyesen, de aztán egyre erősebben, egyre hangosabban, majd már orkánszerűen felharsogott a skandált jelszó: „Ruszkik haza! Ruszkik haza!”

Már több órája ott álltam a mikrofonnál azokkal, akikkel a szegedi fiúnak utat törtünk a pódiumhoz. Tőlünk jobbra tanácstalankodtak a pártfunkcionáriusok és a DISZ-esek, valamint Cholnoky Tibor rektor és mögöttük a katonai tanszék tisztjei. Arcukon döbbenet és megrökönyödés. Most a párttitkárnő lépett a mikrofonhoz és ominózus hangnemben megfenyegette a résztvevőket. Kijelentette, hogy a gyűlés be van rekesztve, aki nem távozik, az illegális gyülekezésen vesz részt, aminek súlyos következményei lehetnek, beleértve az egyetemről való kitiltást. Ezután fogta magát és ki is vonult a teremből, nyomában a DISZ-esekkel és a pártemberekkel. A sajtó képviselői is velük mentek, kivéve egy vöröshajú fiatalembert, a Szabad Ifjúság munkatársát. ő ott maradt velünk, nem félt részt vállalni az illegális gyűlésből.

Legnagyobb meglepetésünkre nem mozdult helyéről a katonai tanszék parancsnoka, Marián István. Ugyancsak ottmaradt Cholnoky Tibor rektor, néhány professzor és a katonai tanszék tanárai. De talán a legmeglepőbb az volt, hogy a kicsapással való fenyegetőzés ellenér, nem láttam, hogy egyetlen diák elhagyná a termet.

56-NAK MA IS ÉRVÉNYES ÜZENETEI

Itt megszakitom október 22 eseményeket megörökitő naplóm idézését és megemlitek néhány olyan javaslatot, melyek közül nem mindegyik került a 16 Pont közé és melyek között több olyan van, melyek a mai napig nem valósultak meg. Ilyen volt a követelés, hogy:

Az 1949-es Magyar Alkotmány helyett új alkotmányt kivánunk, olyant, mely megfogalmazza a 16 milliós nemzet és a 1O milliós állam viszonyát, kimondja, hogy az elszakitott területeken élő magyarság is része a nemzetnek, állampolgárok, olyan magyarok, akiknek területi autonómiájának megszerzése, a magyar külpolitika egyik alapvető célja kell legyen.
A köztársasági elnököt népszavazással kell megválasztani, képviselő pedig pártlistán ne kerülhessen a Parlamentbe. A képviselőknek körzeteik szavazóit és nem pártjaik érdekeit kell képviselniük.
Teljes nyilvánosságot kell adni úgy a nemzetközi szerződéseknek (uránium, titánium, földgáz, stb.), mint az ÁVH kartotékainak és az ÁVH tag és besugó listáinak.
A nemzetközi jog alapján vonják felelősségre a bűnösöket és a kiszabott büntetés mellett, tiltsák el őket a politikai szerepvállalástól is.
Az államositott tulajdonokat adják vissza és ugyanakkor vezessék be a vagyon-arányos közteherviselést, vezessék be a tulajdon-adót.

A fent emlitett konkrét javaslatok mellett, a felszólalók beszéltek általánosabb kérdésekröl is, kifejtettek elvi álláspontokat, véleményeket is. Egyesek elmondták, hogy a jövő magyar társadalma legyen hazafias, de nem soviniszta, vagy nacionalista, mások beszéltek arról, hogy a jövő magyar társadalma legyen toleráns, fogadja el a többirányú lojalitást és a kölcsönösség alapján jöjjön létre az őszinte és teljes megbékülés a magyar cigánysággal, zsidósággal, egyéb kisebbségekkel.

Az egyik felszólaló a hazafiasság, és a nacionalizmus vagy sovinizmus közötti különbségröl beszélt: javasolta az első vállalását, az utóbbi elutasitását. Kifejtette, hogy a hazaszeretet érzése a „nagyobb család”, a nemzet szeretetéből, a közös tradiciókhoz, nyelvhez, kultúrához való ragaszkodásból fakad, a hazafias ember elismeri minden nép jogát, hogy a maga kultúrájához ragaszkodjon és tiszteli ezt a ragaszkodást. Elfogadja a kölcsönösség alapelvét: a jövő magyar társadalma kezeljen úgy minden népet vagy kisebbséget, mint ahogy elvárja, hogy az őt vagy kisebbségeit kezeljék mások. A felszólaló nagy tapsot kapott, amikor arról beszélt, hogy a jövő magyar társadalmának küzdenie kell az államhatárokon kivülre került honfitársaink jogaiért.

A sovinisztákról szólva elmondta, hogy vannak akik összekeverik a soviniszta és a nacionalista jelzőket, illetve sovinisztáknak gondolják a nacionalistákat. A sovinisztákra ugyanis nem a saját népük szeretete, hanem a másik nép vagy népcsoport lenézése, néha már gyűlölete a jellemző. Ez a magasabbrendűségi tudat gyakran faji alapú és elutasitja a kölcsönösséget. Közös vonása a sovinisztáknak (legyenek ők az árja felsöbbrendűség, vagy a „választott” nép, vagy bármi más elitista elv hirdetői), hogy nekik szabad úgy bánni másokkal, ahogy nem kivánnák, hogy velük bánjanak. A jövő magyar társadalma – mondta a felszólaló – csak akkor lesz egészséges, ha fajtája vagy származása miatt nem részesit senkit, sem előnyben, sem hátrányban, - elvégre származása mindenkinek adva van, arról senki sem tehet -, és ezért az embereket csak a tetteik, csak az életük milyensége alapján szabad megitélni.

A hazaszeretetetröl beszélő felszólalásnak szinte folytatásaként, egy másik felszólaló a lojalitásról beszélt. Arról, hogy a jövő magyar társadalomnak tisztelnie kell kisebbségeinek ragaszkodását kulturális gyökereikhez. Hangsúlyozta, hogy az egészséges lelkű ember nem cserélgeti, hanem gyüjti a lojalitásait és semmi ellentmondás nincs abban, ha valaki 1OO százalékban cigánynak vagy zsidónak is tartja magát a mellett, hogy 1OO százalékos magyar. Olyan ez, mint a szeretet, amit nem lehet százalékban mérünk, elvégre azt 1OO százalékban kaphatja tőlünk feleségünk is, anyánk is, gyermekünk is. Ne féljünk a 2OO százalékos zsidó vagy cigány magyartól, inkább tiszteljük őt, hogy ragaszkodik ősei kulúrájához is, hogy nem cserélgeti, hanem gyüjti a lojalitásokat! – a felszólaló.

A zsidó magyarok elmitése több felszólalást is eredményezett. Mindegyik a megbékélés szükségességét hangsúlyozta, meg azt, hogy a kommunisták azért szitották az anti-szemitizmust, azért állitottak a pártvezetés és az ÁVH élére zsidókat, hogy a nép ellenszenvét magukról eltereljék és a zsidókra irányitsák. Mások arról beszéltek, hogy a kommunisták azzal a hazugsággal ijjesztgették a magyar zsidóságot, hogy a magyar nemzeti öntudat, önbecsülés újraébredésétől félniük kell, mert az egyben az anti-szemitizmus melegágya is lehet.

Azt is megfogalmazták a felszólalók, hogy mit kell tennie a zsidó és mit a nem zsidó magyaroknak ahhoz, hogy a megbékélés teljes legyen, hogy békében és összefogva együtt épithessék a magyar jövőt. Az lenne a helyes, ha a zsidó származású magyarok többet emlegetnék a magyar mult toleranciáját, mint példáúl a vallásszabadságot a világon elsőnek kimondó Tordai országgyűlést, vagy Kossuth zsidó regimentjét és azt, hogy megkülönböztetés nélkül lehettek a zsidók tagjai akár a felső háznak, akár a tábornoki karnak és hogy ez akkor volt, amikor egyes nyugati országokban még letelepednie sem lehetett a zsidó embernek.

A nem-zsidó magyarságnak viszont arra kellene többet gondolnia, azt kellene többet hangsúlyoznia, hogy tragikus és a magyar tradiciókkal ellentétes volt a „numerusz klauzusz”, hogy a nemzet önmagának ártott, amikor a tőlünk idegen náci fajelmélet hatására elfogadta, hogy a magyar kultúra és tudás legértékesebb művelőit, a Szerb Antalokat, Faludy Györgyöket vagy Teller Edéket kizárja egyetemeiről. Igen, a nem-zsidó magyaroknak a dolga azt kimondani és megérteni, hogy a zsidó anyák joggal féltik gyermekeiket az anti-szemitizmus újraébredésétől és a nem-zsidó magyaroknak kell hangsúlyozniuk azt is, hogy a gazdasági élet fellenditése mellet, hány Nóbel dijast, irót és művészt adott a zsidóság nemzetünknek, hogy a multban milyen áldozatos és alkotó része volt a nemzetnek és hogy minden kommunista manipuláció ellenére, a jövőben is annak kell lennie!

Nagy taps fogadta az egyik felszólalást, amikor az illető tömören igy fogalmazott: „Abba kell hagyni az egymásra mutogatást, a negativ visszakapcsolást. Egymásban a jót kell észrevenni, a jót kell hangsúlyozni, át kell térnünk a pozitiv visszakapcsolás gyakorlatára!”

Itt még beszúrom azt, hogy az október 23.-át követő 35 nap folyamán, összesen egyszer hallottam antiszemita uszitást, egy a bicikilje mellett, a Bartók Béla úton álló személytől. Az illető akkora pofont kapott, hogy átesett a kerékpáron, a körülállók helyeslőleg rábólintottak és már mentek is tovább. Azt is megjegyzem, hogy a sztálinizmus ellen bátran kiálló és ezzel a forradalmat előkészitő irók vagy a Petöfi Kör vezetői között, számarányukat messze meghaladó arányban voltak, az asszimilált, magukat 1OO százalékban magyarnak tartó zsidó honfitársaink. Az igazság az, hogy mig a magyar zsidóság arányszáma a két százalék körül van, addig példáúl a Petőfi Kör hires, több ezer résztvevő elött lezajlott június 27.-i „sajtószabadság vitáján”, érzésem szerint a szónokok fele zsidó származású lehetett. Az volt a MEFESZ hirét Szegedről Pestre hozó Lejtényi András is az volt, az én parancsnokom, Marián István is és a Tüzoltó utcaiak később a pufajkások által bitófára küldött parancsnoka, Angyal Pista is. Na, de visszatérek naplómnak a 22.-i eseményeket ismertető részére:

Most új szónok lépett a mikrofonhoz. Azt javasolta, hogy menjünk a Rádióhoz és olvastassuk be a követeléseinket. Egyik tanársegédünk, Jankovich István felajánlotta, hogy a kis olasz Topolino autójával átviszi a delegációt Pestre. Este 9 óra tájban el is mentek, de hamarosan eredménytelenül értek vissza. Mint mondták, a Rádió illetékesei csak úgy lettek volna hajlandóak pontjainkat a hírekben leközölni, ha kihagyjuk a radikális követeléseket, tehát nem említjük a Szovjetuniót, Lengyelországot, a szabad választásokat, a sajtószabadságot és Nagy Imrét. Mivel a delegáció alkudozásra nem volt felhatalmazva, így inkább visszajöttek.

Közben most már teherautószámra érkeztek a budapesti gyárak küldöttségei és az Aulában a szónoklatok hangvétele egyre tüzesebbé, radikálisabbá vált. Engem este tíz óra körül már nagyon kínzott az éhség, zsebeimben található kenyérmorzsákat már mind elmajszoltam. Ennek ellenére eszembe sem jutott otthagyni a gyűlést, mert ezt a lassan eluralkodó és mindent átható forradalmi hangulatot egyszerűen nem lehetett otthagyni.

A következő szónok azt ajánlotta, hogy vonuljunk testületileg a Rádióhoz.

– A háromtagú delegációnkat elutasították, majd meglátjuk, mit szólnak egy háromezer tagú delegációhoz!? – mondta.

Az ováció, ami ezt a javaslatot fogadta, fölöslegessé tett minden a további vitát. Kezdtünk szedelődzködni, már indultunk volna kifelé, amikor a katonai tanszék tanárai, akikről eddig megfeledkeztünk, most megindultak a mikrofon felé. A mozgás leállt, s minden szem a tanszék vezetőjére, Marián István alezredes felé fordult.

Marián harmincöt év körüli, alacsony, sötéthajú ember volt. Természetesen párttag és zsidó is, mint számos magasabb beosztású személy azokban az időkben. Bár kommunista volt, de nem a fanatikus, sztálinista fajtából való, inkább a Nagy Imre-féle reformkommunista szárnyhoz tartozott. Erdélyi származása folytán olyan környezetben nőtt fel, ahol a különbség zsidó és nem zsidó között csak a vallásra vonatkozott, az emberek elfogadták és tisztelték egymás hitét, tradicióit, s azoktól függetlenül, mindannyian büszkén magyaroknak vallották magukat.

Amikor Marián István a mikrofonhoz lépett, nem tudtuk, mire számíthatunk, de abban reménykedtünk, azt szerettük volna, hogy ne „elvtársaknak” szólítson bennünket.

Így kezdte:

– Fiaim! Bár a hallgatóság fele nő volt, mégis éreztük, hogy a helyes megszólítást használta, az egyetlen lehetségeset. – A ti életetek ugyanolyan értékes, mint az enyém. Én is ugyanolyan magyar vagyok, mint ti. Minden egyéb szempont másodlagos. De idősebb is vagyok nálatok és jobban is ismerem a rendszert melyben élünk. Nem engedhetlek benneteket éjnek idején az Ávó karmaiba. Viszont holnap, fényes nappal, hivatalos engedéllyel fel fogunk vonulni. Semmi törvénytelenséget nem fogunk elkövetni és ha jól végezzük a dolgunkat, holnap estére velünk lesz az egész város. Én az első sorban menetelek majd veletek.