1956 Forradalom

Jeszenszky Géza: Gáti tézise: elkerülhető volt-e az 56-os forradalom leverése?

Előre látható volt, kivált az áprilisi választások fényében, hogy az 1956-os magyar forradalom 50. évfordulójának a megünneplése nem lesz egy sima, protokolláris esemény. A forradalmat katasztrofális politikájával kiváltó MDP, majd a kegyetlen megtorlást végrehajtó MSZMP utódpártjával a forradalom résztvevőinek és azok örököseinek még akkor is nehéz lenne együtt emlékezni, ha megtörtént volna az őszinte szembenézés a magyarországi kommunizmus bűneivel. De azt senki sem sejtette, hogy alig egy hónappal az évforduló előtt az egykori KISZ-ből jött miniszterelnök ismét egy súlyos morális és politikai válságot idéz elő Magyarországon. Még aktuálisabbá váltak az olyan régi kérdések, mint hogy kié 56, hogy a reformkommunistáké, illetve a kiábrándult volt kommunistáké-e a forradalom dicsősége, vagy a népfelkelés a kommunizmus megdöntésének a hőskölteménye? Nagy Imre 1957-58-ban, a fogságban tanúsított hősies magatartása, majd tudatosan vállalt mártírsága vitán felüli, de hogyan vizsgázott a forradalom drámai napjaiban? Moszkva, azaz Hruscsov és a többi akkori szovjet vezetőnek a törvényes magyar kormány megdöntéséről és vezetői tőrbecsalásáról hozott szégyenletes elhatározása sosem merülhet feledésbe, de miért döntöttek így a Kremlnek a sztálini politikával épp akkoriban nyilvánosan szakító és a békés együttélést meghirdető vezetői? A budapesti események vehettek-e volna más irányt, és ez elkerülhetővé tehette-e volna a november 4-i katonai támadást? S nem utolsósorban, a Nyugat, mindenek előtt az Egyesült Államok, jól vizsgázott-e, megtett-e minden tőle telhetőt, hogy egy harmadik világháború vállalása nélkül elhárítsa az önmagát felszabadító Magyarország brutális eltiprását?

A hagyományos felfogás szerint a történetírás csak azzal foglalkozhat, ami megtörtént. Hugh Trevor-Roper, a nemzetközi tekintélyű oxfordi történész, 1980-ban e felfogással szembeszállva kifejtette, hogy „a történelem minden adott pillanatában vannak valódi alternatívák, s ha ezeket, mint irreálisakat elvetjük, csak azért mert nem történtek meg, akkor a helyzetből eltávolítjuk a realitást. Hogyan tudjuk megmagyarázni, hogy mi történt és miért, ha csak azt nézzük mi történt, és nem vizsgáljuk az alternatívákat, azoknak az erőknek a teljes skáláját, amelyeknek a hatására az adott esemény létrejött. […] A történelem nem csupán az, hogy mi történt, hanem hogy mi történt abban az összefüggésben, hogy mi történhetett volna. Ezért nélkülözhetetlen elemként tartalmaznia kell az alternatívákat, a ’mi lett volna, ha’ vizsgálatát.”[1]

Hatalmas irodalma van a magyar forradalomnak, és a rendszerváltozások nyomán az események fő színterein a titkos levéltári dokumentumok jelentős része kutathatóvá vált. 1990 óta dokumentumgyűjtemények, visszaemlékezések és részletes tudományos monográfiák révén szinte mindent lehet tudni a történtek hátteréről, a szereplők gondolkodásáról, a döntő fordulatok okairól. Csak üdvözölni lehet, hogy egy 56-os fiatal budapesti újságíró, Gáti Karcsi, akiből az Egyesült Államokban Charles Gati néven elismert történész és politikai elemző lett, arra vállalkozott, hogy a régebbi és az új szakirodalom megállapításait maradéktalanul felhasználva, a magyar, az orosz és az amerikai levéltárakban fellelhető dokumentumokat lelkiismeretesen megvizsgálva, az elérhető szereplőket és tanúkat az 1960-as évektől kezdve rendszeresen kikérdezve, egy tömör, olvasmányosan megírt szintézisben számoljon le 56-tal kapcsolatos illúzióinkról.[2] Az érzelmektől sem mentes, de a tárgyilagosság követelményeinek maradéktalanul megfelelő könyvet 56 egyik elsőszámú magyar szakértője, Rainer M. János, az Országos Széchényi Könyvtárban a jelenlegi miniszterelnök jelenlétében (de hozzászólása nélkül) tartott könyvbemutatón lendületes, vitákat gerjesztő történeti esszének, a forradalomról írott eddigi munkák első komoly revíziójának nevezte. Gáti legfontosabb tétele valóban falrengető, nem kevesebbet állít, mint hogy ha Nagy Imre a forradalom napjaiban rátermettebb vezető lett volna, ha a forradalmárok képesek lettek volna követeléseikben önmérsékletet tanúsítani, s ha Amerika puszta szavak helyett aktívabban, érdemben reagált volna a történtekre, akkor reális esély lett volna arra, hogy elmarad a szovjet beavatkozás. Ez esetben egy enyhébb, valahol Gomulka és Tito rendszere között álló kommunista rezsim jött volna létre Magyarországon.

A nagyon jól, szinte már didaktikusan szerkesztett könyv már az első fejezetben felvillantja főbb téziseit, majd Nagy Imre, „a botcsinálta forradalmár” politikai pályáját mutatja be. Megerősíti, hogy jó negyedszázados szovjetoroszországi emigrációja idején mint hithű, de a nagy tisztogatások idején érthető módon rettegő kommunista a titkosrendőrség informátora volt (alaptalan a vád, hogy részt vett a cári család kivégzésében), s innen eredtek magas rangú kapcsolatai. Rákosi és klikkje azonban lenézte és utálta őt (Gáti nem mondja, de feltehetően paraszti háttere miatt is), időnként sikerült is háttérbe szorítaniuk, de Sztálin halála után a Kreml számára optimális választásnak tűnt egy nem-zsidó beültetése a miniszterelnöki székbe. Gáti jól bontja ki, hogyan határozták meg a moszkvai és budapesti belső pártbeli intrikák Nagy forgandó szerencséjét, s hogy 1955-re hogyan keményedett meg, vált méltán népszerűvé hazájában az egykori megbízható moszkovita. „Azzal, hogy előbb támogatták, majd elvetették Nagy Imrét, a szovjet vezetők felrázták a magyar értelmiségi elitet, … s mintegy kikövezték az utat a szovjet birodalom elleni dühödt kirohanás számára. A reform elfojtásával elkerülhetetlenné tették a forradalmat; s [annak] egyetlen elképzelhető (noha felkészületlen és – kimondani is szomorú – alkalmatlan) vezérévé tetté[k].” (70.l.)

Gáti jól összefoglalja a Kreml 1953 utáni magatartásáról az utóbbi években napvilágra került részleteket, s ezek fényénél érthető az a cikk-cakkos irányvonal, amit a budapesti kommunista vezetés mutatott. Nyugati, vagy fiatalabb hazai olvasó számára szinte hihetetlen, hogy Sztálin halála után is mennyire a szovjet vezetés belső intrikái, a változó alkalmi szövetségek határozták meg, ki legyen a vezető egy csatlós államban, így Magyarországon is. Ugyanazok, akik 1953. júniusban Nagy Imrét állították az élre, 1955. január 8-án „kispolgári, ” „pártellenes” magatartás címén nekirontottak. Rákosiék a moszkvai utasításokat túllihegve még a pártból is kizárták, viszonyt így vált a növekvő számú kiábrándult kommunista hősévé. Rövidesen ismét változott a moszkvai „vonal,” felülkerekedett az enyhülés politikája (genfi csúcstalálkozó, osztrák államszerződés, kibékülés Titoval), ami Rákosi menesztéséhez vezetett, de a Gerő-Hegedüs duó tökéletesen alkalmatlan volt a feszült helyzet lecsillapítására, sőt közvetlen kiváltója volt a fegyveres felkelésbe torkolló forradalomnak. Akiket még szükséges meggyőzni, azok számára e könyv is bizonyítja, hogy a kiábrándult marxisták, kommunisták, a Petőfi Kör teremtették meg a változások melletti széles közhangulatot. A totális diktatúra keretei között ez nem is lehetett volna másként, csak belülről, a párt értelmiségi holdudvarából indulhatott ki a kezdeményezés. Ezzel kapcsolatban fontos az is, amiről nem szoktak nyíltan beszélni, és ami valóban „még ma is gyötrelmes viták tárgya”: a magyar zsidók viselkedése 1945 és 1956 között. A magam részéről osztom Gáti véleményét: „ha elmarasztalás éri őket a kommunizmus behozataláért [tegyük hozzá, ez egyáltalában nem rajtuk múlott], a megdöntéséért járó elismerést is meg kell kapniuk.” És jogos a kiegészítés: „A magyar ’átlagzsidó’ – a többi magyarhoz hasonlóan – óvatos, rémült és jószerivel teljességgel passzív volt ezekben az esztendőkben; nem járult hozzá sem a kommunizmus eluralkodásához, sem annak bukásához.” (137-8.l.) Egész Közép-Európa áldozata - és nem alakítója - volt a XX. század szörnyűségeinek, miközben egyes személyek hősként, mások bűnös gazemberként viselkedtek.

Sok új részletet tudunk meg, sok új kutatási eredményt összefoglal a forradalom, „a robbanás” washingtoni, moszkvai és budapesti előzményeiről írott két fejezet. A Kremlt alapjaiban megrázó 13 nap (Méray Tibor klasszikus kifejezése) történetét tömören, jó ötven oldalon foglalja össze a szerző, a vidék forradalmát nem is érintve. Nem újdonság, de a közvélemény eddig kevéssé ismerte azt a folyamatot, ami Nagy Imrét, aki az október 23-át követő napokban még „saját kommunista múltjának a foglya” volt (155.l.) és ellenforradalomról beszélt (noha a szovjet csapatok beavatkozását ellenezte), október 30-ára a többpárti demokrácia helyreállításának bejelentéséhez vezette. Ebben közeli híveinek, későbbi mártírtársainak is nagy szerepük volt, az ő rövid portréik a könyv erősségei közé tartoznak. Még fontosabb, amit a felkelők számáról, hátteréről és gondolkodásáról mond el Gáti az újabb publikációk (főként Eörsi L. és Gyurkó L.) alapján (159-162. l.). Létszámuk (mintegy 15 ezer fegyverrel harcoló) kevésnek tűnik, de mögöttük állt lényegében az egész ország. Az állami- és pártapparátus egy-két nap alatt az egész országban minden ellenállás nélkül összeomlott, ezért nem is értek egyet Gátival, amikor a barikád két oldalán állókról beszél. Nem volt két oldal, egy elenyésző kisebbség, a pártapparátus egy része és az ÁVÓ, pár ezer, esetleg pár tízezer ember – elsősorban viselt dolgai, bűnei folytán – állt csak szemben az egész országgal, az egész magyar nemzettel (a határok által elszakítottakat is beleértve). A nép hangját a parlamentbe hozó küldöttségek ezt közvetítették, s ez legalább annyira hozzájárulhatott Nagy Imre október végi fordulatához, mint a barátok és a közvetlen munkatársak, Gimes, Szilágyi, Aczél Tamás, Donáth, Losonczy, Vásárhelyi, Újhelyi meggyőző szava. Október 28-án a rádióban elmondott beszédével azonosult a „széles, demokratikus tömegmozgalom” céljaival, tűzszünetet hirdetett és bejelentette, hogy a szovjet kormánnyal megállapodtak a szovjet katonai alakulatok Budapestről történő kivonásáról. Október 30-án bejelentette az egypártrendszer megszüntetését és az 1945-ös koalíciós pártokra épülő kabinet megalakítását. Úgy tűnt, hogy megtörtént a csoda, Magyarországon győzött a forradalom. Ezt hitte az egész ország, köztük az a 15 éves Toldy-diák, e sorok írója, aki a Bem-szobortól kezdve ott volt a forradalom összes fontos helyszínén, belenézett egy rászegezett orosz géppuska csövébe, borzadva lépett át az orosz katonák klórmésszel leöntött holttestén, de akinek legfeledhetetlenebb emléke az az öröm, boldogság, amit az emberek arcán látott az október végi bejelentések után. Hihető volt az öröm, hiszen a szovjet vezetés két prominense, Mikojan és Szuszlov Budapesten Nagy Imrével és a volt kisgazda államelnök Tildyvel tárgyalva mindenbe beleegyezett, sőt október 30-án a szovjet kormány nyilatkozata teljesen új alapokra, az egyenjogúságra és minden állam szuverenitására ígérte helyezni „a többi szocialista ország”-gal fenntartott kapcsolatokat. A világszenzációnak minősülő nyilatkozatban az is benne volt, hogy a Szovjetunió kész tárgyalni magyarországi katonai jelenlétéről.

Eddig is tudtuk, hogy egy napra rá, az október 31-re virradó éjszakán, a szovjet vezetés, élén Hruscsovval, korábbi álláspontját megváltoztatva elhatározta Magyarország megszállását és egy bábkormány megalakítását. A döntést vitán felül befolyásolta az október 29-én kirobbant szuezi válság, Nagy-Britannia, Franciaország és Izrael katonai akciója a csatornát államosító Egyiptommal szemben, de döntő az a félelem lehetett, hogy a kommunista rendszer magyarországi összeomlása a hatalmas presztízsveszteségen felül láncreakciót indíthat be a többi csatlósállamban, az ottani, ugyancsak gyűlölt kommunista kormányok ellen. A magyar kormány másnap már értesült, hogy új szovjet katonai egységek lépik át a magyar határt. Nagynak nem voltak illúziói, s Kádár és Münnich eltűnése is baljós előjel volt. Magyarország semlegességének aznapi kinyilvánítása, majd a Budapestet körülvevő katonai gyűrű láttán, és Andropov nagykövet hazudozásai nyomán, utolsó szalmaszálként, a Varsói Szerződésből történő kilépés november 3-i bejelentése a fenyegető támadás elhárítására tett kétségbeesett kísérlet volt. Az is elég régóta ismert, hogy Hruscsov villámlátogatásai során Bresztben a lengyel, Bukarestben a román, csehszlovák és bolgár elvtársak, Brioni szigetén pedig Tito egyhangúan támogatták, sőt sürgették Hruscsovnál a Magyarország elleni katonai föllépést. Gáti mindezen okok mellett a szovjet vezetésben továbbra is dúló hatalmi harccal magyarázza a végzetes döntést, Hruscsov ezzel hárította el a puhaság vádját. Emelett úgy véli, hogy ha a budapesti felkelők nem dédelgettek volna „illúziókat afelől, hogy hősies harcukkal meghátrálásra kényszeríthetik a Szovjetuniót,” ha Magyarország nem vetette volna el az egypártrendszert, ha Nagy Imre jobban ura a helyzetnek és meg tudta volna gátolni az olyan kilengéseket, mint a Köztársaság-téri pártház ostroma és az ottani lincselés, akkor talán nem került volna sor a november 4-i szovjet agresszióra, akkor „alighanem győzhetett volna a forradalom.” (217.l.) További moszkvai és budapesti tényezőket is lát a szerző, amelyek az eseményeket más, kedvezőbb irányba befolyásolhatták volna.

Fájdalmasan érdekes ez a feltevés, de másokkal együtt történelmietlennek tartom. Igaza van Gátinak, hogy a fegyvert ragadók „nemcsak fiatalok voltak, hanem – mint minden forradalomban - zömmel képzetlen és tanulatlan munkások is.” (160.l.) Valóban, tájékozott, tanult emberek nehezen hihették, hogy a minden tiszteletet megérdemlő hős pesti srácok (és lányok), egyszerű fegyvereikkel, a siker esélyével tudnak szembeszállni a szovjet szuperhatalommal. Érthető, hogy ellenforradalmár csőcseléknek minősítve, s a városi gerilla-harcra nem felkészült szovjet katonaság elleni sikerek hatására, a felkelők politikai követelései radikalizálódtak, a rendszert már nem megjavítani, hanem megváltoztatni akarták. Ebben találkoztak az 1945 és 47 között működött pártok betiltott, üldözött, de ekkor feltámadt táborával. Sok esetben a börtönből, internálásból Nagy Imre első miniszterelnöksége alatt kiszabadulva, most a szabadsággal élve, ezek nemcsak a kommunizmust, de mindenfajta szocializmust elvetettek. De a Horthy-korszakot senki sem akarta visszahozni, ha címkét akarunk akasztani a tömegek, „az utca” céljaira, akkor a szociáldemokrácia és a kereszténydemokrácia volt a két pólus, ami körül a gomba módra szaporodó pártok arculata meghatározható. A forradalom söpörte el a kommunista rendszert, Nagy Imre október 30-ára ezt csak felismerte és legitimálta. Ezért bármennyire ésszerű, de nem reális az a gondolat, hogy Nagy Imre és az egész forradalom korlátozhatta volna önmagát, nem kellett volna elmenni a Szovjetunióval szembeni teljes függetlenség és a többpárti demokrácia követeléséig. A közhangulat megállítására egy erélyesebb, határozottabb Nagy Imre sem lett volna képes. De ha mégis sikerült volna lefékezni a lendületet, megállítani a történelmi folyamatot, még akkor is erősen kétséges, hogy ez kielégítette volna Moszkvát. Hiszen éppen 56 tanulságai alapján 1968-ban a csehek pontosan ott álltak meg, amit Gáti a magyar 56-tól vár el: az emberarcú, demokratikus, Moszkvával ujjat nem húzó szocializmus programjánál – hiába. Vagy 1980-81-ben a lengyel Szolidaritás megvalósította az „önkorlátozó forradalmat,” csak a munkavállalók szociális követeléseiért szállt síkra, a politikai elitet a helyén hagyta, meg sem próbált kitörni a „geopolitikai ketrec”-ből - de az 1956-hoz képest felvilágosultabb szovjet vezetés ezt sem hagyta. E későbbi példák alapján azt is meg merem kockáztatni, hogy amennyiben Nagy Imre akarta volna azt a „Nagy Kompromisszum”-ot, ami egy enyhébb, gomulkai, későbbi hruscsovi kommunizmus lett volna, párszáz élet valóban megmaradt volna, de az egypártrendszer, a csődhöz vezető gazdaságpolitika is megmaradt volna, és az sem bizonyos, hogy 33 évvel később a kommunista dominók eldőltek volna.

1956-ban a meg nem valósult, de reális alternatívát nem a budapesti vagy moszkvai eseményekben kell keresni, hanem Washingtonban. Hugh Seton-Watson, a neves brit történész (a magyarokkal szemben hiperkritikus Scotus Viator fia) a magyar forradalom 20. évfordulójára emlékező kötetben még csak szubjektív érzésként fogalmazta meg kételyeit. Elmondta, hogy az amerikai diplomatákkal, újságírókkal és politikusokkal folytatott számtalan beszélgetés sem tudta meggyőzni, hogy semmi sem lehetett tenni a magyarok érdekében. „Egy magyarországi amerikai katonai invázió természetesen nem volt lehetséges, egy Moszkvához intézett nukleáris ultimátum még kevésbé. Formális diplomáciai jegyzékek sem érhettek el semmit. De valóban lehetetlen volt az Egyesült Államok kormányának, annyi bizalmas és nyilvános érintkezési csatorna, és annyi nyomásgyakorlási lehetőség birtokában, meggyőzni a szovjet kormányt arról, hogy Magyarország megszállásnak a következményei jóval kellemetlenebbek lennének számára, mint meghagyni a hatalomban az országot ténylegesen ellenőrző Nagy-kormányt, mindaddig, amíg egy mindenki, így a nagyhatalmak számára is kielégítő megoldást ki nem dolgoznak? Az az igazság, hogy az Egyesült Államok kormánya ezt meg sem próbálta. Dullesről kiderült, hogy egy üres demagóg. Senki sem próbálta, mert mindenkit lefoglalt az elnökválasztás és a szuezi válság.”[3]

Gáti sem kizárólag a magyarok illúzióval magyarázza a forradalom kudarcát. Könyvének legértékesebb része Washington politikáját boncolja, és bevallom, megállapításai az én korábbi felfogásomat is módosították.[4] A kortársak és a későbbi elemzők zömével együtt eddig én is úgy véltem, hogy az Egyesült Államok nem marasztalható el, nem vádolható a magyar forradalom cserbenhagyásával, mert egy katonai beavatkozás igen könnyen világháborúhoz, sőt nukleáris katasztrófához vezethetett volna. Én elsősorban azért hibáztattam a Nyugatot, hogy a magyar forradalom kitörése után nem halasztották el a már hónapok óta tervezett egyiptomi inváziót, hogy emiatt is háttérbe szorult a magyar ügy, s főként az akkoriban a mainál sokkalta tekintélyesebb és hatékonyabb ENSZ-ben tanúsított halogató amerikai magatartást tartottam nehezen mentegethetőnek.

A közhittel ellentétben (amit Bush elnök is osztani látszik) az 1945-ös jaltai konferencián Amerika és a Szovjetunió nem osztotta föl Európát. A kelet-közép-európai országok 1948-ra befejezett szovjetizálását Amerika csak az atomfegyver bevetésével tudta volna megakadályozni, amit a közvélemény semmiképp sem vállalt volna, de a demokrata párti Truman adminisztráció a feltartóztatás politikájával és a NATO létrehozásával garantálta Nyugat-Európa biztonságát. Az 1952-ben a kommunizmussal szemben minden korábbinál erősebb hangot megütő, „felszabadítás”-ról prédikáló republikánus győzelem, Eisenhower elnökké választása után sem készült azonban az Egyesült Államok a Szovjetunió és csatlósai elleni támadó háborúra. Arra sem számított, hogy spontán lázadás törhet ki egy kommunista országban, s tőle fognak segítséget várni. Bennet (azaz Bence) Kovrig,[5] most pedig Gáti levéltári kutatási is alátámasztják, hogy a „felszabadítás” csak üres propaganda-jelszó volt, az Egyesült Államok kormányának semmilyen erre vonatkozó konkrét terve nem volt. A magyarországi totális rendőrállammal szemben az amerikai hírszerzés jórészt tehetetlen volt, s ezzel is magyarázható, hogy Nagy Imre 1953-ban bevezetett reformjainak nem tulajdonítottak kellő jelentőséget. Az 1951-ben alapított Szabad Európa Rádióról és magyarországi hatásáról Gáti kiegyensúlyozott képet nyújt, megerősítve Borbándi megállapításait.[6] Betöltötte azt a fontos funkciót, hogy hiteles tájékoztatást nyújtson mind a kommunista, mind a szabad világról, ébren tartotta a reményt, hogy a „rab nemzetek” egy nap visszanyerik függetlenségüket. Azt a rádió magyar munkatársai sem tudták, hogy a hallgatóik által velük azonosított amerikai kormány egyáltalában nem állt készen a hirdetett célnak, a kommunizmus legyőzésének a megvalósítására. „Dagályos szájhősködés, szélhámosság, szemfényvesztés” – e kemény jelzőkkel illeti Gáti a republikánus Eisenhower-adminisztráció keleti politikáját, és nem mentség, sőt súlyosbító körülmény, hogy maguk is elhitték, az antikommunista retorika meghozza a remélt és ígért eredményt.

Az információk szabadságáról hozott amerikai törvény jóvoltából Gátinak módja volt az egyébként még ma is titkos levéltári anyagokat áttanulmányoznia. Ezek megerősítik, hogy Amerika nemcsak hogy nem készítette elő a magyar forradalmat, de az teljesen felkészületlenül érte. Gáti három komoly hibát lát az Egyesült Államoknak Magyarországgal kapcsolatban az 1950-es években folytatott politikájában. Miközben „kacérkodott a titóizmus közép- és keleteurópai terjedésének támogatásával,” ezt politikailag nem találta elég vonzónak, ezért elvetette. Ebből fakadt, hogy a SZER magyar osztálya a Külügyminisztérium és a CIA utasításának megfelelően mindvégig a radikális követeléseket támogatta. Másodszor Amerika nem érzékelte Nagy Imre jelentőségét, és őt még október végi fordulata után sem értékelte. És a legnagyobb hiba: az amerikai vezetés a forradalom alatt semmilyen érdemi, megfontolandó javaslattal nem fordult a Kremlhez. Eisenhower attól félt, hogy a Szovjetunió agresszív választ ad arra, ha Európa 1947 után hallgatólagosan tudomásul vett megosztottsága veszélybe kerül, október 23-a után fő törekvése pedig a szovjet vezetés megnyugtatása volt: az Egyesült Államok nem veszélyezteti kelet-európai érdekeiket, nem kívánja megdönteni a kommunista rendszereket. Október 27-én - az elnökkel egyeztetve - ebben a szellemben mondott egy fontos beszédet Dulles a texasi Dallasban. Gazdasági támogatást kínált az önálló politikát folytató rab nemzeteknek, de nem tekintette előfeltételnek, hogy változtassák meg társadalmi rendszerüket. "Az Egyesült Államoknak nincsenek hátsó céljai a csatlós országok függetlenségi törekvéseinek támogatásával. Nem tekintjük őket potenciális katonai szövetségesnek." Ez a beszéd egy jóhiszemű, békét és együttműködést akaró Szovjetunió számára talán jó érv lett volna a katonai beavatkozás ellen, de a moszkvai keményvonalasok azt hallották ki belőle, hogy szabad kezet kapnak a föllépéshez, mert amerikai beavatkozástól nem kell tartaniuk. Eközben Münchenben a Szabad Európa Rádió magyar munkatársai nem tudták, hogy az általuk addig feletteseik teljes jóváhagyásával követett konfrontatív irányvonalnak nincs semmi politikai fedezete, hogy Amerikának még csak elképzelése sincs arról, hogyan lehetne megvalósítani az ígért felszabadítást. A magukra hagyott magyar szerkesztők saját érzelmeiknek megfelelően lelkesen figyelték a magyarországi kommunizmus összeomlását.

Gáti nem említi azonban, hogy az amerikai Nemzetbiztonsági Tanács 1953. decemberi NSC 174. sz. irányelve kimondta, cél destabilizálni a szovjet birodalmat, de nem gerjeszteni felkelést, és nem kötelezni el az amerikai kormányt a segítségnyujtás mellett. Úgy látszik azonban, hogy ezt nem hozták sem a SZER, sem annak hallgatói tudomására. Azt is megemlíthette volna Gáti, hogy a demokrata párti ellenzék nagyobb érzékenységet mutatott a magyar várakozások iránt. Adlai Stevenson demokrata elnökjelölt sürgette az ENSZ föllépését a magyar forradalom mellett. A New York Times október 27-i vezércikkében úgy fogalmazott, hogy sosem volt világosabb jogcím az ENSZ keretében történő külföldi beavatkozásra. Kézenfekvő ezt csak a választási kampánnyal magyarázni, bár a demokrata párti tradíció mindig jobban hajlott az elvek alapján történő külpolitizálásra.
A szuezi konfliktus részben el is terelte a figyelmet Magyarországról, megbontotta a nyugati államok szolidaritását, de nem ez volt a Magyarországgal kapcsolatos passzivitás fő oka. A CIA és a Nemzetbiztonsági Tanács egyes szakértői (így Frank Wisner) ugyan mérlegelték, sőt javasolták a katonai segélynyújtást, de ennek fizikai nehézsége, Ausztria semlegessége és a többi szomszédos ország magatartása kényelmes mentséget is kínált.

Gáti érdemben nem tér ki az ENSZ-ben történtekre, pedig ott sem volt jobb Amerika bizonyítványa. A magyar semlegességi nyilatkozatra semmilyen válasz sem született. Hiába javasolta az emigránsokból, néhány lelkiismeretes ENSZ-tisztviselőből és hivatalos küldöttből álló ún. "Cassandra Klub", hogy az eredetileg a szuezi kérdés megvitatására november 1-re összehívott rendkívüli közgyűlés foglalkozzon Magyarország semlegességi nyilatkozatával és a szovjet csapatmozgásokról érkező hírekkel, Dulles a témát a Biztonsági Tanács elé utalta. Ott Szoboljev szovjet delegátus a szuezi válság elterelő hadműveletének nevezte a magyar kérdés fölvetését. Cáfolta szovjet katonai lépések hírét és jól haladó szovjet-magyar csapatkivonási tárgyalásokról számolt be. November 3-án este Szuez ügyében folytatódott a rendkívüli közgyűlés. Röviddel éjfél előtt érkezett meg a szovjet támadás és Nagy drámai üzenetének a híre. Walker, a közgyűlés ausztrál elnökének javaslatára a tárgyalást félbeszakították és helyi idő szerint hajnali háromkor megkezdődött a Biztonsági Tanács rendkívüli ülése. Körülbelül azokban a percekben írta le írógépén a magyar Parlamentben magára hagyott Bibó István államminiszter a magyar kormány nevében tett nyilatkozatát: "Most a világ hatalmain a sor, hogy megmutassák az ENSZ Alapokmányába foglalt elvek erejét és a világ szabadságszerető népeinek erejét." Szinte erre válaszoltak Cabot Lodge amerikai fődelegátusnak a magyar nemzethez intézett szavai: "Hősies önfeláldozásukkal az Egyesült Nemzeteknek időt adtak arra, hogy mozgósítsák a világ lelkiismeretét. Élni fogunk az alkalommal és nem hagyjuk Önöket cserben." A szovjet vétó fölülbírálata érdekében, az 1950-es koreai precedenst követve, november 5-én összeült a közgyűlés rendkívüli ülésszaka és megszavazta a szovjet csapatok kivonását és vizsgálóbizottság kiküldését javasló amerikai határozattervezetet. Ez azonban már nem változtatta meg a kész tényeket, Magyarország sorsát - Bismarck klasszikus mondása szellemében - nem szavakkal és többségi határozatokkal döntötték el, hanem vérrel és vassal.

A magyar tragédia, a folytatódó ellenállás, majd a tömeges menekültáradat már nem a Kremlt, hanem a világ közvéleményét rendítette meg. Sokan még önkéntesnek is jelentkeztek, hogy segítsenek Magyarországot felszabadítani. Ami a mi történelmünk „legremekebb órája” volt, az nimbuszt font a magyar név köré. Gáti egyszerre öt nyelven, a magyar mellett angolul, lengyelül, oroszul és szlovákul megjelent könyve nemcsak tudományos munka, de – számos kortársához hasonlóan – egy életet meghatározó élmény feldolgozása. A komoly hírverés mellett már több elismerő kritika is megjelent róla a napisajtóban, többek között John Lukacstól.[7] A megemlékezéseken túl ez a munka komoly mértékben hozzájárul ahhoz, hogy itthon és külföldön újra elgondolkozzanak nemcsak az 1956-os magyar forradalom jelentőségén és sorsán, de a tanulságokon is. Noha indokolt, mégis értelmetlen a Nyugat, a demokráciák elmarasztalása 1956 kapcsán, de a történteknek van aktuális politikai üzenete is. A rövid távú érdek az akkori kormányok számára is fontosabb volt, mint a kockázatot is vállaló távlatos politika. Amerika nem próbálta meg visszaszorítani a szovjet rendszert, mert túlbecsülte a Szovjetunió erejét és lebecsülte Közép- és Kelet-Európa geostratégiai fontosságát. Gáti sok tekintetben meggyőző érvelését mintegy negyven évvel ezelőtt megelőlegezte a sokat tapasztalt diplomata, Robert Murphy, 1956-ban Dulles helyettese: „Talán a történelem be fogja bizonyítani azt, hogy a szabad világ közbenjárhatott volna annak érdekében, hogy a magyarok elnyerjék azt a szabadságot, amelyért küzdöttek, de a helyes út megtalálásához a State Departmentben közülünk senkinek sem volt meg a szakértelme vagy a képzelőereje."[8] A politikai krízisek megoldásához mind a szakértelemre, mind a képzelőerőre szükség van.


Jeszenszky Géza




[1] H. Trevor-Roper: History and Imagination. Oxford, 1980.
[2] Charles Gati: Vesztett illúziók. Moszkva, Washington, Budapest és az 1956-os forradalom. Budapest: Osisirs, 2006.
[3] Béla K. Király and Paul Jónás (eds.), The Hungarian Revolution of 1956 in Retrospect. Boulder, Colo., 1978. 6.l.
[4] Jeszenszky Géza: “Cserbenhagyott-e a Nyugat bennünket 1956-ban?” Magyar Nemzet, 1995. nov. 16. 10.l. és uő: Did the United States Let Hungary Down in 1956? In Enikő Bollobás and Szilvia Nagy (eds): The 1950s. Proceedings of the 2003 Biennial Conference of the Hungarian Association of American Studies. Budapest: Eötvös Loránd University, 2005.
[5] Kovrig, Bennett: The Myth of Liberation. East-Central Europe in U.S. Diplomacy and Politics since 1941. Baltimore, 1973. Uő: Of Walls and Bridges. The United States and Eastern Europe. New York and London: New York University Press, 1991.
[6] Borbándi Gyula: Magyarok az Angol Kertben. A Szabad Európa Rádió története. Budapest: Európa, 1996.
[7] Népszabadság, 2006. szept. 2.
[8] Robert Murphy: Diplomat Among Warriors; Garden City, New York: Doubleday Company Inc., 1964, 432. l. comments powered by Disqus