Éltető Lajos: Ötvenhat nemzedéke
ITT-OTT 19. évf. (1986), 3. szám, 13-15. old.Az „56-os” megnevezéssel általában azokat illetjük, akik 1956. október 23. és 1957 tavasza között hagyták el Magyarországot, s akiket a befogadó államok a forradalom, szabadságharc, avagy háború menekültjeiként vettek lajstromba. Így meghatározva a címke kronológiai és jogi meghatározás csupán, amelynek politikai tartalma nincsen, mint ahogyan a „48-as” apellációnak igenis volt hajdan, fél évszázadon át. Eszerint egyaránt 56-os az, aki azért futott el, mert a forradalom győzött, az, aki azért, mert nem győzött, valamint az - a többség - aki azért, mert végre futhatott. A közös nevező mindannyiuk esetében az, hogy a forradalmat, illetve annak legalább egy részét, Magyarországon élték át, s hogy hazájukat bizonyos időn belül hagyták el. Ennek a definíciónak már azért sem lehet komoly politikai töltete, mert kivándorlástörténeti kapcsolódásában exkluzív: kizárja 56-ból az ötvenhatos nemzedéknek a többségét, annak a magyar nemzedéknek a legnagyobb hányadát, amely 56-ban érte el politikai-történelmi nagykorúságát, s amelynek további fejlődését e vonatkozásban az akkori fejlemények determinálták. Kizárja azokat, akik, bár Magyarországon élték át a forradalmat, a helyükön maradtak; azokat, akik később távoztak; végül azokat, akik nem Magyarországon, hanem az elcsatolt részeken, vagy valahol Nyugaton tapasztalták közvetett ékményként a megrázó eseményeket.
Vannak 56-os körök, melyekben az a felfogás dívik, miszerint csak ők, a nyugatra menekültek valamelyik öndefiniált elitje igazi 56-osok, csak ők hivattak el hordozni a lyukas lobogót, hogy rájuk testálódott 56 eszméjének az átmentése, s hogy ők ezért valamiféle spiritus rectorai a hazai ellenzéknek, mely majdan újraszítja a frusztrált forradalmat. Ez a meghatározása az 56-osoknak már politikai töltetű ugyan, de olyan gondolkodásra vall, amely pontos megfelelője az ilyen 56-osok által igazságtalanul lemosolygott 45-ösökének, akik lényegében hasonló, többnyire ártatlan ábrándokat éltek és élnek még ma is talán.
Ám az 56-os jelző nem csak e szűk csoportra, de nem is csak egy emigrációs hullámra illik rá, hanem 56 egész nemzedékére, annak egész értelmiségére. Ami összeköti e nemzedék tagjait a földrajzi és politikai határokon túl, az nem annyira valamilyen politikai eszme, mint sokkal inkább a közösen átélt, tapasztalt történelemből és az egyre virágzóbb közös magyar kultúrából eredő egységes magyar világszemlélet, világnézet. Megkockáztatom a megállapítást: a magyar értelmiség, minden ellenkező látszat dacára, sohasem volt még annyira egységes felfogásában, kultúrájában mint ma, harminc évvel az 1956-os forradalom letöretése után. Maga a forradalom - megint csak a látszat dacára - még nem vezetett volna egységhez: csupán az a tény, hogy két hét alatt alatt több tucatnyi párt alakult meg vagy újjá, bármennyire örvendetes volt liberális szemmel nézve, a nemzeti egységet illetően nem volt minden tekintetben bíztató tünemény. Az egységes szemlélete a világnak az elszenvedett vereség után alakult ki lassan, s alakulásának folyamata még nem zárult le. Ha, amint hiszem, igazam van ebben, akkor ez - „Isten azt bünteti, kit szeret” alapon - 1956 legnagyobb áldása, vívmánya, hogy az 56-os nemzedék nagyjából egyformán látja a magyar sorskérdéseket, s ellentéteiben is egységesen tekint a magyar jövő elé.
Magam is e nemzedékhez tartozom. 56-ot az Egyesült Államokban, Allianceban, egy kis ohiói városban éltem át. Nem lőttem senkire, nem lőtt rám senki: életemre nézve azonban éppolyan döntően hatott az, ami Magyarországon történt, mint azokra, akik azt közvetlenül tapasztalták.
Saját, külső élményeimről nincs sok mondanivalóm, a benső, lelkiekről pedig most hadd ne beszéljek. Az illő tüntetéseken részt vettem. Az amerikai s az amerikai magyar politikusok halandzsáját megtapsoltam. Jelentkeztem egy clevelandi szabadcsapatba, ami a korábbi nemzedéknek volt nem éppen alaposan átgondolt hazátmentő ötlete. Komolyabb szinten, mint az Ohiói National Guard kötelékébe tartozó tartalékos katona, készültem a misera plebs contribuens szemében valószínűnek látszó mozgósításra. Három rövidhullámvevő rádión hallgattam heteken át a Szabad Európa, az Amerika Hangja, az ENSZ, a BBC, a Deutsche Welle, Madrid, Moszkva és, amikor sikerült, Budapest adóját. Adtam kevés pénzemből, véremből, gyűjtöttem ruhát. Segítettem segélyzőbizottságot alakítani Allianceban az akkor még dicsőbb hírnevű AMSZ (Amerikai Magyar Szövetség) égisze alatt. Végeztem a kulimunkát. Ellátogattam Camp Kilmerbe, a menekültek gyűjtőtáborába; hamis újságíróigazolványom felmutatására beengedett a Military Police. Három kiábrándító napot töltöttem a „szabadságharcosok” első hullámával érkezők között. Karácsony táján visszamentem másodszor, egy régiamerikás üzletemberrel, Simó Mihállyal együtt, saját bizottságunk felhatalmazásával a kezünkben arról, hogy az alliancei magyar református egyház fogad húsz személyt. Naívak voltunk: a hivatalos eljárás napokig, hetekig tartott volna, annyi időnk meg nem volt. Református részről Nt. Csordás Gábor volt a felelős tanácsos. - Nem lehet ezt gyorsabban? - kérdeztem. Csordás mosolygó vállvonással egy üres íróasztalra mutat. - Ott egy írógép, Lajos - mondja. Ja, vagy úgy. Interjúk. Allianceba a kutya se akar menni, soha hírét sem hallották. Végre tizenhatan ráállnak a vásárra, köztük négy házas- és egy jegyespár. Legépelem az aktákat. A kibocsájtó engedélyt azonban a hadsereg állítja ki, s akkora a tolongás, hogy az is napokig tarthat. Valakitől megkapom az előírt űrlapot. Kitöltöm és aláírom. Telefon a Military Policenak: 16 fős menekültcsoport távozásra kész. Katonai busszal visznek be este New Yorkba. Indulás előtt egy őrmester felolvassa a névsort amit az ívre rágépeltem, és szabadságharcosaim átesnek az angol keresztségen, nagy derülésükre. Kigördülünk a kapun az amerikai éjszakába. Hova? A Greyhound autóbuszállomásra. Miután a sofőr letesz s „Good luck, buddy”-val elköszön, Simó rádöbben, hogy a jegyekre pénz is kell, annyit pedig nem hozott magával. Ez már sok: itt nincsen űrlap, nincs írógép. A kis csapat morgolódik. - Az istenit - ripakodok rá szegény Simóra -, maga üzletember, magának adnak hitelt. - Hajnalra különjáratot állítanak ki részünkre, a 800 kilóméteres útra. Ingyen. Estére kiéhezve, fáradtan érkezünk meg a református templom pincéjébe, ahol az öreg özvegyasszonyok jó vacsorával fogadnak. 48 óra alatt elvégeztük az egész hadműveletet.
Igazi szabadságharcos csak egy van a csoportban, Miska, de neki is csak azért hiszem el, mert úgy jött el csizmában, barna ruhában s rubáskában, és mert értett az ágyúkhoz. Később társa is akadt, Jóska, egy fiatal gyerek, aki átlőtt tüdővel feküdt hetekig egy bécsi kórházban. A kocsmáros, akit kirabolni mentek, pontosabban célzott az ÁVO-nál. Jóskát eltemettük, Miska pedig öt évre kapott Ohio államtól teljes ellátást. A többieket jó állásba sikerült elhelyeznünk.
A magyar templomba nemigen jártak, nemigen támogatták. Igaz, már alig volt mit támogatni rajta. Utolsó rendes lelkésze 1958-ban felakasztotta magát a parókián egy szegre, s őt is eltemettük: ezután egy beszolgáló pap látta el a piciny gyülekezet lelki szükségleteit, amíg a tartalékból s az özvegyasszonyok bukszájából tellett. Belőle később püspök vált, úgy helyezte a maga fejére a püspöki süveget mint Napóleon a császári koronát. Az alliancei temlomból parkolóhelyet csináltak.
Ez volt, dióhéjban, az én 56-om. Utána egy darabig elléháskodtam jobboldali - mostmár persze szabadságharcosnak nevezett - magyar körökben. De hamarosan beleundorodtam a sok demagógiába, faképnél hagytam az emigrációs világot s csak a magam dolga után jártam. Magyar kérdésekkel csak évek múlva kezdtem el újra foglalkozni, de ekkor már nem mint emigrációs ifjú, hanem az 56-os nemzedék öntudatos tagjaként.
Ami e nemzedék legjobbjaira leginkább jellemző, az az ábrándok elvetése, politikai kérdésekben a realizmus és a pragmatizmus, valamint egy a múlthoz viszonyítva teljesen új erkölcsi tartás. A realizmus azt jelenti: beláttuk, hogy magyar kérdés, ha van, csakis magyarok által oldható meg. Nem véglegesen, hiszen végső megoldást csak az elmúlásban lelhet minden élő; hanem napról-napra és évről-évre, ahogy kell és ahogy lehet, és ez maga a pragmatizmus. A magyarságnak, amely sok jó mellett annyi rosszat is tanult a németségtől, mi vagyunk az első nemzedéke, melynek Erdélytől Ausztráliáig élő tagjai megértik Goethe örök érvényű szavát: „nur der verdient sich Freiheit wie das Leben, der täglich sie erobern muß” - szabadon: csak az érdemli meg a szabadságot és az életet, akinek naponta meg kell küzdenie értük. Harminc évvel ezelőtt még a világtól, Nyugattól vártuk a megváltást. Soha, soha többé.
Az erkölcsi fejlődése ennek a nemzedéknek ebből áll: szívében, lelkében, gondolkodásában meggyőződött arról, hogy az igazán nagy magyar kérdések mindegyike, legnagyobb, egzisztenciális kérdésünk is, minőségi, nem mennyiségi kérdés. Nagyobb szabadságot, önállóságot, sikert, erőt - egy szóval: több életet akkor kap a magyarság majd a sorstól, ha mint nép, mint nemzet, mint a nagyvilágba integrált de mégis szuverén kultúra hordozói jobbakká, nemesebbekké válik gondolkodásban, érzelmekben, viselkedésben és tettekben egyaránt. A háborúkban, bősz izmusokban, a vereségekben és összeomlásokban el kellett veszítenünk önmagunkat, azt a magyar életformát, amelyhez annyira ragaszkodtunk, mert nélküle nem tudtuk a magyarságot megálmodni, elképzelni sem, hogy aztán újra magunkra találjunk, hogy saját kultúránk igényesebb, új megismerésében és művelésében felfedezzük egy magasabb és egyben mélyebb magyar - és egyetemesen emberi - létnek a potenciálját. 56 nemzedéke az első, mely ráébredt erre az igazságra, és élni is tud vele.
Mindez persze az 56-os értelmiségre vonatkozik, nem minden 56-osra, bár én az értelmiséghez sorolok minden értelmes, művelt embert, aki örömét leli a szellemiekben, a lelkiekben, bármivel keresi a kenyerét. Alig hiszem, hogy akadna ezek között olyan, aki a fenti megállapításokkal nem értene egyet. Ez azonban az 56-os nemzedék fent említett egységes világszemléletének csak az egyik magyarázata lenne, még akkor is, ha a vélemények felmérése igazolná a tézist. A másik bizonyíték viszont már gyakorlati megfigyelésen alapszik. E közösség tagjai ugyanis, akik az átlagnál jóval többször fordulnak meg Nagymagyarországon, s akik az átlagnál sokkal több magyar látogatót látnak vendégül a világ négy sarkából, megállapíthatták már: 56 nemzedéke ugyanazon a nyelven, ugyanazokról a közös gondokról beszél mindenhol, ugyanazért örvend és ugyanazért sír, sokszor még a hazai hivatalokban is privátim, félfogadás után. És ez a nemzedék, amely egyben az első összmagyar nemzedék is, eléggé erős ahhoz, hogy a minőségi kérdésekben tartós alkotásokat hagyjon maga után.
Ilyen értelemben büszkén vallom magamat is 56-osnak, s boldogan osztom nemzedékem sorsát. Nem könnyű sors: átéltünk egy olyan pillanatot, mely után minden további antiklimaktikusnak tűnhet. Fiatalon azt hittük, e nemzedéket megváltó hősöknek szánta az ég: helyette hosszú, életre szóló kemény munkára hivattunk el. Legyünk hálásak a pillanatért, mert több ez, mint ami embereknek adatni szokott: de ne időzzünk bűvöletében. Faust, amikor Mefisztóval megegyezik, ezt mondja: Ha valaha így szólok a pillanathoz, maradj velem, olyan szép vagy - akkor üssön számomra utolsót az óra, legyen vége az én időmnek. Goethe tudta: megállni egyenlő az elmúlással, aki megáll az úton, az már nem él. Madáchunk sokkal súlyosabb szavakkal fogalmazta meg ugyanezt egy reménytelen magyar korban: „Ember küzdj és bízva bízzál.”
comments powered by Disqus