Bayer Zsolt: Az örök remény
Bayer Zsolt gyönyörü irását, "Az örök remény"-t nemcsak a nők dicsérete, vagy felhivás megbecsülésükre, hanem hivatásuk ösztönszerü felfogásának költői elismerése. Ez az irás Anyámról is szólt, aki, november 4-e reggelén, - tudom, rettegve, keresztet rajzolt a homlokunkra, hiszen hálás volt, hogy visszakapott bennünket épségben az első öt nap harcai után, s - elengedte öcsémet és engem a szentendrei házunkból, mert Budapestet megtámadták a szovjetek. Az irás olvasásakor ugyanúgy kicsurrantak könnyeim, mint amikor a Minnesotai Magyarok Október 23-i ünnepélyén Agnes feleségem Radnóti Miklós "Nem tudhatom..." c költeményét szavalta.
Az örök remény
Október 23
Laodameia visszaperelte Proteszilaoszt Hadész birodalmából. Igaz, csak egyetlen órára de Hadész birodalmából őelőtte még nem perelt vissza senki senkit sem.
Laodameia szerelemmel perelte vissza urát. Szerelemmel és hittel. Azzal a hittel, amely azt mondja: az élet mindennél előrébb való.
Laodameia az örök nő.
Ahogy az Éva is. Mert Éva nélkül végképp a semmibe hullanának a szavak: "Ember küzdj, és bízva bízzál!" Éva nélkül nem maradna más, mint a hátborzongató realitás: "Csak az a vég, csak azt tudnám feledni…"
Igen, a nő nélkül csak ez maradna.
Ez a férfiak világa. A realitás. Nem nélkülözi az sem a hősiességet, önfeláldozást, lemondást, küzdeni tudást, akaratot, hitet – csak mindig eljön a pillanat, amikor elvész abból a világból, a férfi-világból a remény.
És akkor jönnek a nők.
Mert az élet mindennél előrébb való.
Néha könnyű ezt elhinni is, érezni is.
Könnyű, amikor kitör egy forradalom.
Amikor milliónyi hit és fájdalom és keserűség együtt menetel, és már nem számít semmi sem, mert megriad és szűköl a félelem.
Nem félni: ez minden forradalom előszobája.
És olyankor könnyű. Olyankor mindenki hős lesz egy pillanatra. Egy pillanatra, néhány órára, napra, hétre.
És igen: vannak pillanatok, órák, napok és hetek, amikor hősnek lenni a legkönnyebb. Ugyanis mindenki hős legbelül, legalább egyszer – ez Lucifer legnagyobb tragédiája.
Csakhogy azután úgy szokott az történni, hogy megváltozik a hősiesség színtere.
S a romok és eleven halálok keretébe helyezve a létezést, hirtelen mást jelent a hősiesség.
Például azt az eleven halált.
És akkor jönnek a fiúk, a legények és a férfiak, hogy dalosan, dacosan dobják oda az életüket. Dalosan, dacosan fagytak bele a székely legények az Isonzó lövészárkaiba vagy a doni pusztaságba mind a magyar parasztfiúk és iparosok – és ugyanilyen dalosan, dacosan vetették magukat a tankok elé aztán, amikor jöttek a tankok, a szörnyállam, a szörnyeszme tankjai, és Budapest és Magyarország lett hirtelen a világ legnagyobb, legtiszteletreméltóbb, legméltóságosabb temetője.
Az örök és megfellebbezhetetlen szabadság temetője.
Csakhogy ezt a szabadságot mindig fedetlen keblű nőnek képzeljük valamiért. Vajon csak Delacroix miatt? Csak azért, mert 1830. július 28. óta ez a fedetlen keblű allegória vezeti a népet a szabadság felé?
Nem. Nem csak ezért.
Hanem azért, mert az eleven halálok közepette derül ki aztán végül, hogy az élet mindennél előrébb való.
És ezt tudják a nők.
A nők, akik zokogva próbálták elrejteni, elzárni gyermeküket, urukat a pesti utca elől – majd dermedt arccal elengedték őket, mégis.
Nem meghalni a legnehezebb.
Elengedni a halálba a legkedvesebbet – az a legnehezebb.
És ők megtették. Mert tudták, az élet mindennél előrébb való. És tudták, van olyan élet, ami nem élet többé. És csak halállal megváltható.
Elengedték hát őket. A fiúkat, a legényeket, a férfiakat.
És mert tudták, hogy az az élet nem élet többé, hát mentek ők is, mikor menni kellett. Fegyverrel mentek. Vagy kötszerrel mentek. Vagy élelemmel mentek. De mentek. Meghalni. Meghalni a reményért, a hitért, a szabadságért. Mint az egri nők és asszonyok. A legutolsó órán, amikor már mindenkinek ott kellett lenni a megromlott falakon.
Egyszer csak mindenkinek ott kell lenni a megromlott falakon. Üszkös romokon, üszkös tetemeken, lódögök között, tűzben. Menni kell meghalni, s talán a semmiért.
Illetve nem. Ezek a halálok soha nem hullanak a semmibe.
Még ha látszólag elbukik is minden, és iszonyatos lesz a csönd – akkor is.
Mert akkor kell jönnie a mégis életnek. És azt is a nők hozzák. Börtönökbe zárva vagy börtönöket járva. Ők bírják ki a legutolsó estét a siralomházban, ahonnét majd hajnalban elviszik a legutolsó útra a gyermeket, a férjet. Ők mennek aztán haza, és valahogyan neki tudnak veselkedni a következő napnak is.
Nekiveselkedni a következő napnak is: ez a legnagyobb hősiesség. Ez a kiirthatatlan szabadság. Ez minden diktatúra végórája.
Ők, a nők szedegették össze és mentették meg ezt az országot a vég után. Gyerekekként, napra nap. Gyárakban, börtönökben, bérházakban, a süket körfolyosókon, a szürke utcákon, az elkapkodott szerelmű éjszakákban. Napra nap. Mindig.
És minden pesti srác mögött ott állt, reszketett és zokogott egy nő. Aki képes volt aztán életben maradni. És képes volt meghalni is, ha kellett.
S ha van még remény, hát azt is ők hordozzák. Még akkor is, ha nem tudják. Áldja meg őket az Isten, mind a két kezével.
És megáldja…
comments powered by Disqus